|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 396 találat | lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-396 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Enache, Smaranda 2015. március 10.25. születésnapját ünnepelte a Pro Európa LigaHuszonkét marosvásárhelyi értelmiségi 1989 december végén a volt bábszínházban – amely azokban az időkben a disszidensek "temetője" volt, hiszen ott találtak egymásra azok, akiket "kinéztek" a kulturális intézményekből – elhatározta, hogy megalapítja a Pro Európa Ligát. Céljuk az európai értékek támogatása, a románok és magyarok közötti bizalom visszaállítása volt – hangzott el szombaton a zsúfolásig telt Deus Providebit Házban. A rendezvényen az alapító tagok egy része, illetve az igazgatótanács tagjai mellett jelen voltak más civil szervezetek képviselői, sok szimpatizáns, a liga jelenlegi és volt munkatársai, a Gazeta de Mures volt főszerkesztője. Felidézték a liga életének legfontosabb mozzanatait, a nagyobb projekteket és legfontosabb programokat, majd rövidfilmet vetítettek le. A Pro Európa Ligának a 21. századra kell berendezkednie A Népújság kérdésére, hogy 25 év után mit mutat a PEL mérlege, Smaranda Enache, a liga társelnöke kijelentette: – Amikor az évfordulóra készültünk, akkor azt gondoltam, hogy a mérleg nem is olyan megnyugtató. De amikor végignéztük azt, amit a Pro Európa Liga teljesített az elmúlt 25 év alatt, minden álszerénység nélkül azt kell mondanom, hogy tiszteletre méltó ez a fantasztikus tevékenység. Tiszteletre méltó az a 22 marosvásárhelyi értelmiségi, aki elindította 1989 decemberében ezt a folyamatot, tiszteletre méltó a több mint 70 kolléga, aki az évek során megvalósította a liga terveit, programjait. Amikor összeszámoltuk, hogy hány fiatal tanulhatott és formálódhatott a különböző programok keretében, kiderült, hogy ez a szám meghaladja a 2500-at. Megtaláljuk ma őket a romániai politikában, az újságírók között, a külügyi szolgálatban, és nagyon sok olyan helyen, ahol bizonyítanak, és a mi értékeinket képviselik. De ugyanakkor be kell vallani, hogy az idő múlásával újra kell gondolni a dolgokat. Lehet, hogy mi is belefáradtunk ebbe a hosszú tevékenységbe, de mégis azt kell mondanom, hogy egy új kihívás előtt állunk: ha 25 évvel ezelőtt nehéz volt nekünk meggyőzni a politikumot, hogy leüljenek egy asztal köré és párbeszédet folytassanak például a román–magyar megbékélésről, ma úgy látom, hogy maga a mindennapi ember, a civil szféra is szkeptikussá vált, és ez a párbeszéd valahogy zárójelbe került. Mindenki végzi a dolgát, de nagyon kevés olyan szervezet van, amely a jövőbe tekint, és a jövő kihívásaira próbál válaszokat találni. Mi ebben a helyzetben vagyunk most. A Pro Európa Ligának a 21. századra kell berendezkednie. Nyilván, még számunkra is titok, hogy hány embert tudunk megszólítani, magunk köré gyűjteni, de fontos dolgokat kell megbeszélni, és fontos dolgokért kell kiállni a jövőben is. Azért, hogy az euroszkepticizmus ne terjedjen el, hogy az európai összefogás ne menjen tönkre, hogy a háború ne legyen elfogadott. – Úgy tűnt az elmúlt 25 év alatt, hogy sokszor szélmalomharcot folytatott a Pro Európa Liga, nagyon sok támadás is érte, és az utóbbi időben mintha kevésbé lenne jelen a közéletben… – El kell ismernem, létezett szélmalomharc is, de emellett létezett szerintem az is, hogy a Pro Európa Liga más fontos szervezetekkel együtt azért elvetett Románia, Erdély és a térség földjébe olyan magokat, olyan kis reményeket, amelyek majd az évek során be fognak teljesedni. Igaz, mi is azt hittük, hogy a forradalom után az első két évben megváltozik a világ, és akkor is nagy meglepetés és nagy kiábrándulás volt a körünkben, mikor láttuk, hogy nagyon lassan halad a társadalom. És valóban, volt olyan periódus a liga közeli történetében is, amikor kevesebb programunk volt, kevesebbet szerepeltünk, egyrészt azért, mert az ország tagja lett az Európai Uniónak, másrészt azért, mert sokkal több szervezet van, sokkal fiatalabbak, mint mi. De most visszatekintve az az érzésem, hogy a szervezeteknek ez a nagy sokasága még mindig nem folytatja azt a polgári diskurzust, azt az emberjogi kiállást, amelyet mi a ligában az évek során képviseltünk. Úgyhogy, bár talán ideje volna a Pro Európa Ligát olyan szervezetként felfogni, amely most az alkonya felé tart, azt hiszem, hogy ez a 25 éves találkozónk azért is történik, hogy egy új kezdetet adjon és biztosítson. – Melyek ennek az új kezdetnek a prioritásai? – A prioritásunk tovább folytatni a küzdelmet az európai értékekért a jelenlegi európai helyzetben, akkor, amikor nagyon sokan és sok országban szkeptikusak azzal kapcsolatosan, hogy az Európai Unió és az európai szolidaritás megmaradhat, és sokan nacionalista érdekek felé orientálódnak. A kezdeti lelkesedés valahogy szétfoszlott – Mit jelentett a 25 év a liga életében? – kérdeztük Csíky Boldizsár társelnököt. – Inkább az foglalkoztat, hogy a politikai műveltség és a politikai érdeklődés egyfajta descrescendóban áll, hogy zenei kifejezést használjak, és a liga is beszűkítette a tevékenységét. Az a kezdeti lelkesedés, ami jellemző volt az első évekre ’90 után, valahogy szétfoszlott. Latens formában ott van még az emberek tudatában, de valahogy a tevékeny jellege ennek egy kicsit lehervadt. Ez az, ami nagyon foglalkoztat. Kerestem a magyarázatát ennek, és ha egyszer erre megtaláljuk a választ, akkor valószínű, hogy fel tudunk támasztani olyan dolgokat, amikre nagy szükség volna. A Pro Európa Liga egyelőre nem teszi le a fegyvert Suhareanu Mircea, a PEL titkára szerint az, hogy 25 év után még létezik a Pro Európa Liga, nagyon jó. De szükség lenne fiatalokra. – Egy új generációnak kellene tovább vinnie a liga üzenetét. 2007 után az volt az érzésünk, hogy a liga szerepe megszűnt: beléptünk az Európai Unióba, azonban Romániának még mindig nagyon sok a tennivalója, amíg valóban beilleszkedik, és nekünk is van még tennivalónk ilyen tekintetben Románia gazdasági és szellemi felemelkedése érdekében. Így aztán a Pro Európa Liga egyelőre nem teszi le a fegyvert, és tovább folytatja a tevékenységét – nyilatkozta a Népújságnak a PEL titkára. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 11.Fekete március: huszonöt év emlékezeteEzerkilencszázkilencven fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Most, amikor emlékeimet igyekszem kibontani, mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülő 79 személy csendes számbavétele, nevünk jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában. Akkoriban az RMDSZ Maros megyei szervezete Intéző Bizottságának tagja voltam, a Maros megyei ifjúsági szervezet (Madisz) elnöke, az országos Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) elnökségi tagja. „Természetes" hát, hogy belekeveredtem az események sodrába. Az előzményekhez tartozik, hogy főszervezője, házigazdája voltam a március 17–18-án zajló marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. A szervezés lázában – a már jelentkező baljós előjelek ellenére – nem gondoltunk arra, hogy a MISZSZ marosvásárhelyi kongresszusát beárnyékolják majd az azt megelőző és azt követő tragikus események. A gyülekezés napján került sor a gyógyszertári verekedésre, amelyből a kíváncsiskodó MISZSZ-küldöttek egyike-másika szenvedő alanyként került ki. Mindez rányomta a bélyegét a kongresszus munkálataira, mindannyiunk közérzetére. Mégis, ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író még két szeme birtokában alkotott? Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja, március 19-e eseményeit, az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait. A tízéves évfordulón egy kis kötet megjelentetésével (Misszesek voltunk, szerkesztette Ábrám Zoltán, Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2000.) felidéztem az elfelejtett MISZSZ-kongresszust, amely fontos volt ugyan a romániai magyarság újkori történetében, az őt követő események miatt a közvélemény mégsem szerzett róla tudomást kellő mértékben. Ez érthető: a kongresszusi beszámolók, méltatások, interjúk helyett sajnos a márciusi véres események kerültek előtérbe. Pedig több mint 250 küldött, számos hazai és külföldi meghívott vett részt a kongresszuson. „Az előző esti, rossz ómen ellenére a kongresszus megpróbálta a barátság, a türelem, az építkezés szellemében kifejteni munkálatait. Ehhez a hangot a református, katolikus és unitárius egyház három segédlelkészének imája, a cserealji templom kórusának dalai adták meg." (Nagy Miklós, Kund, Népújság, 1990. március 20.) A megnyitón többek között felszólalt Szőcs Géza költő, akinek az emigrációt követően ez volt az első politikai közszereplése, valamint Smaranda Enache asszony és Emil Iovănescu emberjogi harcos, a budapesti 1988-as tüntetés szervezője. A kor hangulatára jellemző továbbá, hogy kongresszusi állásfoglalásainkban csatlakoztunk a Temesvári kiáltványhoz, nyíltan kiálltunk az ülősztrájkot folytató orvostanhallgatók, valamint a Pro Európa Liga mellett, elítéltük a Vatra Românească szervezet fasisztoid akcióit. Marosvásárhely fekete márciusáról objektív módon emlékezem, amikor az események sodrában írott naplójegyzeteimből idézek (Pillanat c. ifjúsági lap, kiadja a Madisz Maros megyei szervezete, 4. szám): „Március 19.: Tíz óra: kétezer diák a Vártemplomban. Mennyire összefognak mindannyiunkat a gondolatok: magyarnak maradni, magyarul tanulni. Istentisztelet után felolvasom a MISZSZ nyilatkozatát. Annál nagyobb a rémületem, amikor alig két órával a templomozás után szinte az elvert fotósok feketelistájára kerülök. [A megyeházával szemben a második emeleti segédlelkészi tömbházlakásból fényképeztem a függöny mögül a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke tisztségét betöltő Kincses Előd lemondatását habzó szájjal követelő tömeget, de észrevettek, és öt-hat személy felrohant a lakásba. Az ütlegeléstől meglepő lélekjelenlétem mentett meg: mivel nem menekülhettem, a filmet villámgyorsan kivettem a gépből, és a filmtekercsnek, mint a düh tárgyának az átnyújtásával és azt követő kézszorítással vártam a meglepett és hirtelen lecsillapodó behatolókat. – szerző megj.] Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Hihetetlen. Nem vagyok bátor, de a »forradalom« alatt nyugodtan vegyültem el az emberek közé, csak utólag ütött ki rajtam a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérget a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutnak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadnak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálja. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Remélem, mások is észreveszik a megaláztatásunkat: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, tolvajok módjára hagyhattuk el saját házunkat. Március 20.: Sokat írtak erről a borzasztó napról és sokfélét, újdonsággal nemigen tudok szolgálni. Próbáljuk elfeledni ezeket az órákat, gyötrődéseket, a nacionalista uszítás remekműveit. A romokból is próbálunk felépíteni valamit, ami a miénk. Március 21.: Nehezen gyógyulnak a sebek. Az egykori Székely-Vásárhely, a mai Marosvásárhely sok-sok eseményt megélt az évszázadok alatt, de ilyen gyalázatot keveset. A feldúlt főtér, a rengeteg üvegtörmelék beszél helyettünk. Lépten-nyomon provokátorok, sértő jelszavakat ordítozó csőcselék. Melyik európai kormány tűri meg a kisebbségeinek ilyen fokú rágalmazását? Március 22.: Megkezdődnek a tárgyalások a két „vétkes" szövetség, a Vatra és az RMDSZ között, bár előzőleg úgy fogalmaztak, hogy a románok és a magyarok képviselői fognak egymással párbeszédet folytatni. Végül sikerül kiizzadni egy közös nyilatkozatot, és ezzel elkerüljük a vésztjóslóan fenyegető katonai szükségállapotot. Az ifjúsági szervezetek egészen hamar megállapodtak a kormánybizottság előtt. Március 23.: Teljes a zűrzavar: szobáinkat felfeszítették [a Madisz székhelyére máig ismeretlen tettesek betörtek – szerző megj.], a megmaradó holmikat ide-oda elmenekítettük. Az elkövetkező napokban tagságunk egy része gyakorlatba ülteti vágyait: Madisz-találka a Lánchídon. Felettébb elszomorító! Március 23.: Külföldi újságírók áradata. Elsősorban a szenzáció érdekli őket, leginkább az, hogy Európa keleti sarkán újraéledt a középkor. Szegények, honnan tudnák, hogy ki hazudik, és ki mond igazat? Azt a mondást sem ismerik, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. A százszorosan elferdített valóságot már nem tudjuk feltámasztani, nincsenek szövetségeseink hozzá. A józan észre hivatkozunk csupán, és szüntelenül kérdezünk: vajon miért dobálózott késekkel Sütő András a békésen baltáikra támaszkodó falusi gentlemenekre?" A fentiekhez mit tehetnék még hozzá? Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. És élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még huszonöt év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlítheti az államhatalom. Amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött. Marosvásárhely sokat szenvedett 1990 márciusa miatt, de fokozatosan (ha nem is végérvényesen és kitörölhetően) kiheverte a lelki sérüléseket. Napok, hetek alatt helyreállt a rend, évek múltán csökkent a szorongás a városlakókban. De emberöltőnyi idő sem volt elég ahhoz, hogy – mégha jóval kisebb mértékben és burkoltabban is – a román nacionalizmus és a diszkriminatív hatalmi törekvések megszűnjenek. Ma is virulnak, miközben a magyarság térvesztése napról napra érzékelhető. Huszonöt év eltelt, elérkezett a számítógép és a mobiltelefon, a piacgazdaság világa, javult az erdélyi magyarság élethelyzetének potenciálja. De vajon boldogabbak vagyunk-e, megerősödött-e a belső összhangunk önmagunkkal és a világgal, gyűlölet helyett tudunk-e embertársaink iránti szeretettel feltöltődni? Ma már nemcsak másokban kell keresni a hibát, hanem egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusaknak kell lennünk. Fel kell tennünk a további költői kérdéseket: miért fogyunk napról napra (Marosvásárhely magyar lakossága mintegy harmincezer fővel csökkent a rendszerváltás óta), és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk olyan széthúzók, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe? Miért, miért, miért? Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából? dr. Ábrám Zoltán A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár) 2015. március 12.A nagy leszámolási kísérletMaros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk. – Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa? – A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések. – Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát? – A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát. – Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet? – A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett. – Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében... – A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat. – A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz... – Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket! – A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami? – Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat. – Király Károly sem tudott erről? – Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin... – Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele... – Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték. – Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött. – Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok! – És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie? – Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem... – Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott? – Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia. – Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot? – Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni. Makkay József Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990 Erdélyi Napló (Kolozsvár)/ 2015. március 12.Magyar feliratoktól pogromkísérletigA heteken át mesterségesen gerjesztett magyarellenes hangulat 1990. március 16-án egy lakónegyedi gyógyszertár magyar felirata miatt robbant Marosvásárhelyen. Innen már csak egy lépés volt a magyar közéleti személyiségek lemondatása, bántalmazása, majd az utcai tömegverekedés. A fekete márciusi napok traumáiban Körmöczki Zoltán egykori politikus és szemtanú próbál eligazítani. A Tudor lakónegyedben lévő 28-as számú gyógyszertár előtti randalírozás indította el a marosvásárhelyi fekete március erőszakos cselekménysorozatát. A patika kirakatába a román szövegek mellé délelőtt felfestették a „gyógyszertár” szabványfeliratot. A közeli kocsmában tartozódó románokat ez felháborította, hangoskodásukra mintegy ötven ember – többnyire a környező boltok román elárusítói – verődött össze a gyógyszertár előtt. Az eseményekről Körmöczki Zoltán mérnök, a Maros Megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács (NEIT) gazdasági bizottságának egykori elnöke beszélt lapunknak, az ő felesége a 28-as számú gyógyszertár gyógyszerésze volt. Mérgező sajtóhír „A Tudor-negyedbeli magyar felirat azért zavarta a románságot, mert az ott lakók zöme a Ceauşescu-rendszer idején telepedett Marosvásárhelyre. Elsősorban Déda környékéről és a Görgény völgyéből érkeztek” – mondja. A kétnyelvű feliratok ügye amúgy mindenhol napirendre került, miután a Maros Megyei Gyógyszertári Hivatalban döntés született a város valamennyi gyógyszertárának kétnyelvű feliratozásáról, a Tudor-negyedi így korántsem volt egyedi jelenség. A felháborodott románok bezúzták a gyógyszertár ajtaját és ablakát, bementek a patikába és életveszélyesen megfenyegették a román és a magyar személyzetet egyaránt. Körmöczki Zoltán felesége, Emese a nagy zajra került elő a laborból, ami jelzi, hogy eleve hazugság volt a korabeli román médiában megjelent hír, miszerint tőle származna az az elhíresült mondat, hogy románokat nem szolgálnak ki. Az erről szóló cikk először a marosvásárhelyi Cuvântul Liber című napilapban jelent meg, amelyet másnap a bukaresti Adevărul is közölt. Az újságok nyomán vette át a hírt az Agerpres hírügynökség, majd a világsajtó: Marosvásárhelyen annyira súlyos a helyzet, hogy a gyógyszertárakban magyar gyógyszerészek nem hajlandók román betegeket kiszolgálni. „Ezek annyira alaptalan és nevetséges vádak voltak, hogy csak egy dologra gondolhattam: mivel rajtam nem találtak fogást, a fekete március hátterében álló bagázs a feleségem besározásával próbált rajtam is ütni. Mi ketten, Kincses Előddel álltunk ki legkeményebben a magyarság jogai mellett a Nemzeti Megmentési Front utódszervezetében, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában, és ez sok helyi románnak szálka volt a szemében” – magyarázza Körmöczki. A március 16-án, délben, a Tudor-negyedbeli gyógyszertárnál kirobbantott tömeghisztéria estére a város központjába tartó román felvonulássá dagadt. Körmöczki arról mesél, hogy a késő délutáni órákban ő is kiment a gyógyszertárig, hogy körülnézzen, de az ott ólálkodó mintegy tíz bőrruhás román férfi kis híján megverte. Sokat elmond az aznapi események hátteréről, hogy a megfélemlített gyógyszerészek hiába hívták a rendőrséget, a helyszínre érkező rendfenntartók tovább álltak: a gyógyszertárban randalírozó román hőzöngők közül senkit nem vontak felelősségre. Lemondás az utca nyomására A pogromkísérletté felerősített megmozdulások március 19-én kezdtek igazából fenyegetővé válni a város magyarsága számára. A NEIT délelőtti ülésére Körmöczki úgy emlékszik vissza, hogy a főtéri épületbe benyomult mintegy ötven jól megtermett férfi, és azt követelte, adják át nekik Kincses Elődöt. Közben az utcán a tömeg azt skandálta, hogy Kincses mondjon le. Hosszas huzavona után a testületi ülésen Kincses lemondott alelnöki tisztségéről. „A folyóson lincshangulat uralkodott, ezért arra kértem Kincses Elődöt, vonuljon vissza egy másik, zárt irodába, amíg megpróbálok higgadtan beszélni az emberekkel” – meséli az egykori megyei tisztségviselő. Az épületbe benyomult románokkal aztán sikerült kiegyezni abban, hogy nem bántják Kincsest, ha az épület erkélyéről bejelenti lemondását a téren tüntető tömegnek. Az erkélyről elhangzott Kincses-beszéd alatt az épületbe szabadon bejutó románokat a tanács többi román tagja csitította, hogy a pattanásig feszült helyzetben elkerüljük az összetűzéseket. A Kincses lemondása nyomán kissé mérséklődő helyzetben Körmöczki Zoltán az akkori megyei tanács épületében próbált híreket szerezni a fejleményekről. Ismerősöktől érkező telefonhívások révén jutott tudomására, hogy a Görgény völgyéből autóbuszokon és teherautókon további tömeg érkezik. Arról is később hallott, hogy a szétvert RMDSZ-székházból menekülő magyarokat Judea ezredes bántatlanságot ígérő biztosítéka ellenére a felbőszült csőcselék agyba-főbe verte, Sütő Andrást fél szemére megvakították. Magyar embernek ekkor életveszélyessé vált Marosvásárhely belvárosi utcáin kószálni. A koma visszaüt A március 20-át sok ezer marosvásárhelyi magyarhoz hasonlóan a Körmöczki-család is nagy felháborodással és súlyos megalázottságban érte meg. Aki csak tehette, kivonult a főtérre. Az atrocitás kiagyalói épp erre számítottak, csak arra nem készültek fel, hogy a magyarok ezúttal megvédik magukat. Körmöczki arra emlékszik, hogy este nyolc órára az előző nap megalázott magyarság a szép számban segítségükre érkező cigánysággal együtt megtisztította a teret a rájuk támadó románoktól. A győzelem elégtétele azonban rövid ideig tartott, mert a következő napokban a helyi ügyészség és rendőrség a március 20-i tévéfelvételek alapján több tucat magyar és cigány embert azonosított, és állított elő. A tömegből tetszőlegesen kiemelt „elkövetők” ellen bűnvádi eljárást indítottak. „A magyar és cigány embereknek egyetlen bűnük volt: azt akarták, hogy a románokéhoz hasonló jogaink legyenek. Ezért emelték fel a szavukat, ezért tüntettek”. Körmöczkinek csak sejtései vannak arról, hogy az akkori magyar közéleti személyiségekről is készült nyilvántartás és titkos bűnügyi dosszié, de a körülmények alakulása miatt ezt már nem lépte meg a román hatalom. A marosvásárhelyi fekete március legnagyobb vesztese a város és a vidék magyarsága: az atrocitásokat követő tíz esztendő volt számára a fő erőpróba. A várost elhagyó magyarok nem feltétlenül a fekete március miatt, hanem az általa okozott hatalmas gazdasági visszaesés következményeként távoztak Marosvásárhelyről. A kevés munkahelyre ritkán alkalmaztak magyarokat. „A kilencvenes években két út között választhatott a marosvásárhelyi magyar: vagy vállalkozásba kezd, vagy elmegy az országból. Elég sokan ez utóbbi mellett döntöttek.” Marosvásárhelyi beszélgetőtársam szerint a várost elhagyó magyarok többsége Magyarországon telepedett le. Félelem és igazság Sokan és sokféleképpen magyarázzák a máig példátlan erdélyi magyarellenes atrocitások hátterét. Elfogulatlan ügyészségi-bírósági tényfeltárás híján az igazságszolgáltatás mai napig adós a marosvásárhelyi fekete március háttérembereinek törvény elé állításával. Így csak a találgatások és feltételezések maradnak. Körmöczki Zoltán úgy látja, a kiváltó okok egyike a románok létező félelme volt a magyarokkal szemben. A Ceauşescu-rendszerben ahhoz voltak szoktatva, hogy magyar ember nem emelheti fel a szavát, nem kérhet semmit. Ehhez képest a rendszerváltás utáni hetekben erősen önszerveződő magyar közösséggel találták szembe magukat, amely képes volt és akart is harcolni saját jogaiért. Körmöczki szerint a román sajtó által folyamatosan generált félelemérzet sem vezethetett volna el az atrocitásokig, ha a történet mögött nem áll egy jól kidolgozott bukaresti forgatókönyv. Legtöbben a volt Szekuritáté szerepét látják az események hátterében, amelynek emberei így próbálták bizonyítani pótolhatatlanságukat egy új román titkosszolgálati rendszer létrehozásában. A gyanút igazolja az a tény, hogy Ion Iliescu államfő sem román, sem magyar kérésre nem volt hajlandó Marosvásárhelyre utazni, hogy tárgyaljon a két közösség vezetőivel. Körmöczki kicsinek tartja annak valószínűségét, hogy valaha hivatalosan is kiderüljön a teljes márciusi igazság. A fekete március kronológiája Március 15. Ismeretlen tettesek összefirkálták a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobrot. A szobor talpazatára ez írták rá: LE VED. Noha a helyi román rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy magyarok a tettesek, nyelvészek szerint az elkövetők románok voltak, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Március 16. Délelőtt 11 órakor a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár ablakában magyar felirat jelent meg. Részeg, randalírozó románok csetepatéjára kisebb tömeg verődött össze a patika előtt: betörtek ajtót, ablakot. A riadóztatott rendőrség hamar távozott, nem vontak felelősségre senkit. A két órán belül összeverődött, többszázas tömeg megverte a Magyar Televízió két operatőrét, a Népújság két újságíróját, majd feldúltak egy tömbházlakást, amelynek erkélyén egyenjogúságot követelő magyar–román felirat jelent meg. A tömeg levonult a városba, és mindenhol letépték a magyar feliratokat. Március 17. Tőkés László- és Smaranda Enache-ellenes szlogeneket kiabálva román tüntetők járták a belváros utcáit, tereit. A tömeg a főtéren kötelet kért Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra és Király Károlyra. Március 18. A Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) március 17–18-án kétnapos kongresszust tartott Marosvásárhelyen. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el a magyar oktatással kapcsolatban. Szünetében a környéken tartózkodó románok több magyar fiatalt felpofoztak. Március 19. Sütő András megafonon kijelentette, hogy Kincses Előd lemondatása jogtalan, és arra kérte az embereket, menjenek haza. A délelőtt városszerte randalírozó román tömeg – amihez délután hozzácsapódtak a Görgény völgyéből érkező csoportok – megérkeztek a Bolyai utcában található RMDSZ-székházhoz. A vasajtót betörve elfoglalták az udvart. A magyarok a padlásra menekültek. Ekkor Ioan Judea ezredes szavát adta Sütő Andrásnak, hogy nem esik bántódása, ha lejön, de a feldühödött tömeg a katonák közömbössége mellett rátámadt a magyarokra. Sütő András fél szemére megvakult, több oldalbordája eltört. A tömeg a Marosvásárhelyi Rádióhoz vonult, hogy meglincselje a magyar szerkesztőket. Egy román szerkesztő lélekjelenlétének köszönhető, hogy a tömeget sikerült meggyőznie: nincsenek itt a magyarok, már elmentek. A városban randalírozók rengeteg magyart megvertek. Március 20. Óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságot követelve. Hamarosan román ellentüntetők sorakoztak fel a tér szélén. A délutáni órákban a szaporodó marosvásárhelyi románság újabb erősítést kapott a Görgény-völgyéből. A fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverkezett románok – a rendőrkordonon áthatolva – rárontottak a magyarokra. A térről kiszorított magyarok szétszedték a padokat, és visszaverték a románokat. Az állóháború pillanataiban egy teherautó nagy sebességgel a magyar tömegbe hajtott. Egy magyar meghalt, több megsebesült, illetve a kocsi platóján utazó egyik román is életét vesztette. A környékbeli magyar falvak lakói elzárták a főutakat, hogy megakadályozzák a román utánpótlást. Este nyolc órakor hidegvölgyi cigányok csatlakoztak a magyarokhoz, de a döntő ütközetre 11-kor került sor, amikor Nyárád-menti székelyek érkeztek a városba. A főtéren tétlenül álló katonai harckocsikon átjutva, a botokkal, vasvillákkal felfegyverkezett székelyek kiverték a főtérről a románokat. A győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte a tömeg, a polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót. Március 21. Hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalj érkezett a városba, ők állították helyre a rendet. Az összetűzéseknek 5 halálos áldozata, továbbá 300 sebesültje volt. A bíróság mintegy 40 magyart és cigány embert ítélt több-kevesebb börtönbüntetésre. Egyetlen román ember kapott csendháborításért pénzbüntetést. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. március 12.Három magyar párt, három megemlékezés a fekete márciusrólNem csak március 15-én, a magyar szabadságharc kitörésének napján nem tudnak együtt ünnepelni a romániai magyar pártok marosvásárhelyi vezetői, a város huszonöt évvel ezelőtti tragikus eseményeire is külön-külön emlékeznek meg. Hiába próbálkozott egy pártok fölötti, „ökuménikus” megemlékezés javaslatával, Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti fekete március egyik főszereplője és áldozata, ötlete nem aratott sikert a romániai magyar politikai alakulatok sorában. Kezdeményezését csak a néppárt civil szervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) karolta föl, mely negyed évszázaddal a „hodáki betörés” után, március 19-én egész napos rendezvénnyel tiszteleg az áldozatok előtt. A csütörtöki eseménysorozat délelőtt fél 11-kor, a marosszentgyörgyi római katolikus templomban kezdődik. Délután 5 órakor a marosvásárhelyi magyarság huszonöt évvel ezelőtti, időközben elhunyt két vezéregyéniségének, Sütő András írónak és Jakabffy Attila mérnök-tanárnak a sírját koszorúzzák meg a református temetőben. Ezt követően 6 órakor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban A balkánbajnok című filmet vetítik le, és bemutatják Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének a legújabb, bővített kiadását. „Sajnálom, hogy még egy ilyen alkalommal sem lehet visszaállítani az 1990-es magyar összefogást, pedig igazán felemelő lett volna, ha együtt tudunk emlékezni. Smaranda Enache és a Pro Európa Liga hajlandó lett volna egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést szervezni, ahol helyi és bukaresti értelmiségiek ültek volna, de sem az RMDSZ, sem az MPP nem volt vevő az ötletünkre” – panaszolta el szerkesztőségünknek Kincses. Az MPP adja meg a hangot A fekete március emlékének szánt első rendezvényre már e hét végén sor kerül. Szombaton délelőtt 10 órától, a Kultúrpalota kistermében Negyed évszázad címmel szervez konferenciát az MPP politikai háttérintézménye, az Orbán Balázs Akadémia. A rendezvényen a polgáriak és meghívottjaik olyan kérdésekre keresik a választ, mint: hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? Miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni? Vitaindítónak a szervezők a Yorick Stúdió 20/20-as című színházi produkciójából készült felvételeket szánták. Résztvevők: a civil szféra részéről Novák Zoltán és László Márton történészek illetve Gagyi József egyetemi tanár, míg a politikumot Kovács Péter és Biró Zsolt képviseli. Az RMDSZ ragaszkodik a hagyományához Az RMDSZ és a Bernády György Közművelődési Alapítvány ragaszkodik a több mint másfél évtizedes hagyományhoz. A Borbély László politikai alelnök által vezetett háttérszervezet évente megszervezi azt a kisebbségi szemináriumát, amelynek középpontjában a romániai nemzeti csoportok együttélése áll. Az idén március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19-20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szerveznek kerekasztal beszélgetést, melynek résztvevői szintén Novák Zoltán és László Márton, valamint Soós Zoltán múzeumigazgató, Gabriel Andreescu és Vasile Cernat egyetemi oktatók. A szervezők ugyanakkor számítanak Moca Rudolf, a Marosvásárhelyi Rádió roma nyelvű műsorának szerkesztőjének, a RomoSapiens Egyesület elnökének, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatójának, volt miniszterelnöknek, valamint az RMDSZ több politikusának a jelenlétére. Szucher Ervin Székelyhon.ro 2015. március 19.Marosvásárhely fekete márciusára emlékeznekTöbb helyszínen, különböző politikai alakulatok és civil szervezetek szervezésében emlékeznek Marosvásárhelyen a következő napokban a fekete márciusra a pogrom 25. évfordulóján. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti események egyik szenvedő alanya szervezésében csütörtökön fél 11-től ökumenikus istentiszteletet tartanak a marosszentgyörgyi római katolikus templomban, 17 órától pedig Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál, a református temetőben koszorúznak. Az eseménysorozat 18 órakor, az Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban zárul. Itt a Fehér januártól a fekete márciusig című filmet vetítik le, majd bemutatják Kincses Előd Fekete március című könyvének bővített kiadását. A kötetet és szerzőjét Boris Kálnoky, a Die Welt újságírója méltatja, beszédet mond Tőkés László EP-képviselő és Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete. Az RMDSZ és háttérszervezete, a Bernády György Közművelődési Alapítvány március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19–20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szervez kerekasztal-beszélgetést. A 10 órakor kezdődő szemináriumon olyan elismert történészek értékelik a 25 évvel ezelőtti eseményeket, mint Novák Zoltán és László Márton, a fekete március eseményeinek történeti feltárására törekvő, A szabadság terhe című könyv szerzői, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu, a SNSPA Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem történelem szakának egyetemi oktatója és Vasile Cernat, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója. A rendezvényen a civil társadalom és politikai élet jeles személyiségei is felszólalnak: Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Király István, Kolozsváry Zoltán és mások. A beszélgetés célja közös, befogadó identitás kialakítása, a gyűlöletbeszéd és a szélsőséges megnyilvánulások elleni együttes fellépés, hiszen, a szervezők meglátása szerint ezen magatartásformák csak ártani tudnak egy olyan multikulturális városnak, mint Marosvásárhely. 17 órától az alapítvány székhelyén a marosvásárhelyi eseményeket feldolgozó Fehér Könyv bővített, második kiadásának bemutatására is sor kerül, amelyet az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítás és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövid változatának levetítése követ majd. A helyi és a megyei önkormányzat közös rendezvényen eleveníti fel a tragikus eseményeket. Pénteken, március 20-án 13 órától a Kultúrpalota Tükörtermében Identitás, etnicitás, etnocentrizmus, nacionalizmus az Európai Unió jelenlegi kontextusában címmel szervez konferenciát, amelynek tíz meghívott előadója közül mindössze Eckstein-Kovács Péter kolozsvári ügyvéd-politikus képviseli az erdélyi magyarságot. Szabadtéri kiállítás Székelyudvarhelyen A forradalomtól fekete márciusig című szabadtéri kiállítással emlékezik az 1989-es forradalomra és az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekre a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület. A tárlatot vasárnap, március 22-én 12 órakor nyitják meg a székelyudvarhelyi Márton Áron téren. A pannós kiállítást Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történész állította össze Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeiből. A kiállítást Novák Károly történész méltatja, majd megkoszorúzzák a művelődési ház melletti Sütő András-szobrot. Beszédet mond Lőrincz György író. Riportok, sorozat az ETV-ben A marosvásárhelyi tragikus eseményekre reflektál a héten az Erdélyi Magyar Televízió több műsora is. A Híradó a szerdán kezdődött sorozatban emlékezik a konfliktusra, történészek, értelmiségiek, politikusok közreműködésével. Csütörtökön 21.30-tól a témába illő Holtpont című riportfilmet láthatják a nézők. Március 24-én a Metszet című magazin is a marosvásárhelyi szomorú eseményekkel foglalkozik. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2015. március 20.Emil Constantinescu: hiányzik a közös nagy cél a román-magyar viszonybólEmil Constantinescu szerint hiányzik a közös nagy cél, amelyik újra egymás mellé állíthatná a románokat és a magyarokat. A volt román államfő a fekete március évfordulója alkalmából szervezett marosvásárhelyi kerekasztal-beszélgetésen tekintette át a román-magyar viszony alakulását. Emil Constantinescu úgy vélte, a román-magyar viszony rendezésében rendkívüli fontossággal bírt, hogy mindkét ország a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozását tekintette céljának. A volt államfő szimbolikus jelentőségűnek tartotta, hogy az integrációban előbb járó Magyarország szószólója lett a nemzetközi szervezetekben Románia csatlakozásának. Az elnöki tisztséget 1996 és 2000 között betöltő Emil Constantinescu szerint az 1990-es évek elején a hatalomban megmaradt kommunista struktúrák alakították a romániai viszonyokat. Szerinte a román-magyar kapcsolatok rendezésében óriási szerepe volt annak, hogy 1996-ban a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) bevonták a kormányzásba. Ezzel Románia az etnikumok közti feszültségek kezelésének a példaországává vált – vélekedett. Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke viszont arról beszélt, hogy aggasztóbbnak látja a romániai demokrácia és ezen belül a magyar közösség helyzetét, mint tíz évvel ezelőtt. Példaként a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult konfliktust, a nemzeti szimbólumok elleni hatósági fellépéseket említette. „Fontos lenne továbbvinni azokat a dolgokat, amelyeket 1996-ban tudtunk, de azóta elfelejtettünk" – jelentette ki a politikus. Frunda György, Victor Ponta román miniszterelnök tanácsadója elengedhetetlennek tartotta, hogy a bukaresti bányászjárások ügyészségi kivizsgálásának az újraindítása után a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres összecsapás hátterének a feltárása is megtörténjen. Frunda nehezményezte, hogy leállt a legfelsőbb szintű magyar-román párbeszéd. Szerinte amikor a közös kormányülések határozták meg a kétoldalú kapcsolatokat, az utca embere szintjén is jobb volt a román-magyar kapcsolat. Úgy vélte, a két ország vezetői azzal mutathatnának jó példát, ha közösen néznék meg a román-magyar labdarúgó mérkőzéseket. Smaranda Enache emberi jogi harcos, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke úgy vélte, a véres marosvásárhelyi összecsapások idején is létezett egyfajta román-magyar szolidaritás, hiszen nem a román rendőrség, és nem a román hadsereg akadályozta meg a konfliktus kiteljesedését, hanem a románok és a magyarok bölcsessége. A kerekasztal-beszélgetés végén Borbély László RMDSZ-alelnök, a szervező Bernády György Alapítvány elnöke megállapította, ma nincs nézetkülönbség abban, hogy 25 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen provokáció történt, és a provokátorok abban voltak érdekeltek, hogy Romániában ne legyen demokrácia sem a románok, sem a magyarok számára. MTI Erdély.ma 2015. március 20.Smaranda Enache: autonóm gondolkodásmód szükségesMarosvásárhelyen huszonöt évvel a decemberi forradalom és a márciusi véres események után még mindig jelentős azon román emberek aránya, akik vakul hisznek a nacionalista propagandában – állapította meg szomorúan Smaranda Enache, a Pro Európa Liga vezetője. Szerinte mindezért azok a retrográd, diverziókeltő erők a felelősek, amelyek már 1990 elején megosztották a társadalmat. Az ismert emberjogvédő, aki folyamatos támadások és rágalmazások közepette élte le élete utóbbi két és fél évtizedét, nem hátrál meg. Mint mondja, erőt az értelmiség vagy akár az utca embere részéről érkező megbecsülés, megértés, bátorítás ad. – Nemrég az ön megfogalmazásában hallottam, hogy huszonöt évvel ezelőtt, a Pro Európa Liga életre hívásakor az a huszonkét alapító tag a disszidensek temetőjének számított. Nem zavaró, hogy negyed évszázad elteltével is, a románság körében, bizonyos mértékben még mindig disszidenseknek számítanak? – Eléggé kellemetlenül érint most is, de tudatában vagyunk annak a sajnálatos ténynek, hogy mindmáig teljes konfúzió uralja a román társadalmat. Az emberek még mindig nem látják tisztán, hogy kik voltak azok, akik elindultak a valós demokrácia útján, és kik voltak azok, akik megpróbálták őket elgáncsolni. Minden 1989 decemberéhez vezethető vissza, amikor két teljesen különböző dolog történt az országban: a forradalom és vele párhuzamosan az államcsíny. Azok, akik elkövették az államcsínyt, az évek során további diverziókeltésekben is benne voltak. Olyanokban, amelyek mesterségesen megosztották a társadalmat. Huszonöt évvel ezelőtt, ’89 decemberében mindenki tudta, hogy kik a volt rezsim emberei és kik azok, akik az igazi váltást szorgalmazzák. A márciusi véres eseményeket kiváltó diverzió következtében már egészen más, etnikai alapon osztódott meg a közösség. Egyfelől voltak a magyarok, másfelől a románok. Rá egy pár hónapra, 1990 júniusában, a bukaresti Egyetem-téren a bányászok lecsaptak a tüntető diákokra és értelmiségiekre. Ekkor meg újból változott a társadalmi megosztottság. Mivel a Pro Európa Liga már a kezdetektől fogva kiállt a kisebbségi jogokért, és ’90 márciusában természetszerűen szót emelt a jogaikért tüntető magyarokért, egyes román körök leárulóztak minket. Ez a megbélyegzés a mai napig is él; elég beleolvasni abba a vásárhelyi napilapba, amelynek nem szeretném kimondani a nevét. Ugyanabban a hangnemben rágalmaz most is, mint negyed évszázaddal ezelőtt. Azokat, akik nem ismernek nyelveket, akik soha nem néztek szét a nagyvilágban, most is pont úgy be lehet csapni, mint annak idején. Még tiszta szerencse, hogy az idők során a társadalom egy része elfogadott jó pár olyan demokratikus értéket, mint amilyent mi képviselünk immár huszonöt esztendeje. – Hogy lehet politikusi gyomor nélkül, huszonöt év után is bírni ezt a megbélyegezettséget? – Lehet, hisz mindazon túl, hogy a manipulált többség csakugyan kiközösített, mégiscsak akadtak olyan emberek – Marosvásárhelyen is, máshol is –, akik hangosan ugyan nem emelték fel a szavukat értem vagy a ligáért, de bekopogtattak az irodánkba vagy leállítottak az utcán, kezet fogtak, gratuláltak, buzdítottak. Azt mondták, hogy jól tesszük azt, amit teszünk, folytassuk! Azzal is tisztában vagyunk, hogy az évszázadok során Romániát mindig is későre érintette meg a változás szele. Ez az ország a feudális korszakban is elmaradott volna, az első világháborút követő kapitalizmusban is. Itt nem létezett demokrácia, itt nem voltak demokratikus hagyományok, itt soha nem volt divat szembemenni az árral. Mindezek ellenére a Pro Európa mindig is kötelességének érezte, hogy kiálljon az igazi értékek, demokratikus elvek mellett. Ezzel lényegében a kételkedőknek is üzenünk; azt, hogy érdemes kitartani, nem szükséges mindegyre meghátrálni vagy irányt váltani. Hogy az eredmények nem mutatkoznak azonnal? Megesik. De a fák sem nőnek egyformán és nem virágoznak egyszerre. – Szervezetük egyik megfogalmazott célja a román és magyar politikum egy asztalhoz való ültetése. Az elején ez rendkívül görcsösen, döcögve alakult, később viszont már működött. Azonban sokkal inkább az egyéni és csoportérdekek működtették, mintsem a közösségi érdekek. Ilyen körülmények között sikerről vagy félsikerről lehet beszélni, netán kudarcról? – Valóban, főként az elején a politikumhoz szóltunk, de aztán hamar beláttuk, hogy az más világ, ott más törvények uralkodnak. Elfogadtuk, hogy a politika kompromisszumokra épül. Éppen ezért a civil társadalomra kezdtünk fókuszálni. Kissé frusztrál az az érzés, hogy most, amikor huszonöt év után végre együtt emlékezhettünk volna meg városunk fekete márciusáról, mindazok – politikusok és civilek, románok és magyarok –, akik 1990 elején is ugyanazokat a demokratikus elveket képviseltük, szinte teljesen kiengedtük a kezünkből az évfordulót. A megosztáshoz vezető diverzió, amelyről beszéltem, ez esetben is működött; mindenki külön-külön emlékezett és emlékezik meg a véres eseményekről. Pedig annak idején az áldozatok és üldözöttek egy csoporthoz tartoztak. Jelenleg viszont – önérdekből meg személyi ellentétek folytán – képtelenek összefogni. Ezzel szemben lényegesen nagyobb egységet mutatnak fel azok, akik az eseményeket gondosan előkészítették, véghezvitték, most meg ellenzik a vizsgálatok újrakezdését. – Egyfajta frusztráltságot említett. Nem szül viszont egy másfajta frusztráltságot önben az, hogy a pofonok java részét román nemzetiségű honfitársaitól kapja? – Felfogás kérdése. Ha csak azt nézném, hogy Marosvásárhelyen valóban javarészt a románoktól kapom a pofonokat, nagyon el kellene keserednem. De nem aggaszt, hisz én nem csak marosvásárhelyinek tartom magam, hanem román értelmiséginek is. Az értelmiség részéről pedig megbecsülést, megértést, bátorítást kapok. Elég, ha csak a Bukarestben székelő Társadalmi Párbeszéd Csoportot, az ismert GDS-t említem vagy a bánsági Temesvár Társaságot, netán a kolozsvári Civitast, a Provincia-csoportot, a Romániai Helsinki Bizottságot, az egyetemi köröket. Nagyon sok szövetségesre találtam országszerte már 1990 elején, amikor elmondtam, mi készül Marosvásárhelyen, és nagyon sok szövetségesre találok most is. A nagy gond az, hogy az én városomban huszonöt év után is még mindig jelentős arányban élnek olyan román emberek, akik vakul hisznek a nacionalista propagandában. Mindemellett örömmel tapasztaltam, hogy az új nemzedék kezdi másként látni a román–magyar helyzetet. Már sok olyan fiatallal találkoztam – többek között a tragikus autóbalesetben elhunyt újságíróval, Sorina Botával –, akik nyíltan bevallották, hogy 1990-ben, amikor még csak középiskolás diákok voltak, őket félrevezették. Felnőve, autonóm gondolkodásmóddal tudtak kiszabadulni ebből a csapdából. Persze az lenne az igazán örvendetes, ha sikerülne felszámolni ezt a csapdát. – Mi vár a Pro Európa Ligára az elkövetkezendő huszonöt esztendőben? – Nagyon nehéz lenne megjósolni. Az előbb említettem a fiatalokat, mégis azzal a kihívással állunk szemben, hogy még nem kerültek meg azok az ifjak, akiknek átadhatnánk a stafétabotot. Ahogy azonban elnézem a román társadalmat, úgy vélem, a jövőben is szükség lesz a ligára, és annak tevékenységére. Lehet, hogy kevesebb nemzetközi projektbe vágunk bele, de aktívabb leszünk Marosvásárhelyen, ahol egy havi fórum keretében még számos kérdésről, kihívásról kell tárgyalnunk. Ha huszonöt évig tartottuk a frontot, nem adhatjuk át a teret azoknak, akik most is egy elég sötét mentalitásba próbálják taszítani a társadalmat. Szucher Ervin Székelyhon.ro 2015. március 21.Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez. Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak! Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják. Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el! Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált! 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették. Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét. Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is! Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 21.Emlékesten a fekete márciusrólEmlékestet szerveztek a fekete március 25. évfordulója alkalmából a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd ügyvéd szervezésében lezajlott eseményen visszaemlékeztek a negyed évszázada történt marosvásárhelyi összecsapásokra. Ezt megelőzően Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál koszorúztak az emlékest szervezői, valamint Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Sütő András Baráti Társaság. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az emlékest kezdetén elmondta: a román államhatalom által 25 évvel ezelőtt gyakorolt megosztó politika sajnos elérte célját, és a háttérben tevékenykedő kommunisták és titkosszolgálatiak egymás ellen hangolták a marosvásárhelyieket. Tőkés külön köszöntötte az esten megjelent Smaranda Enache asszonyt, és felhívta a figyelmet: idén Florian Mihalcea kapta meg az Európa Polgára díjat, korábban pedig Smaranda Enachét is kitüntették. Temesvár és Marosvásárhely román személyiségeinek kitüntetése a két nép megbékéléséhez is jó utat mutat – hangsúlyozta az EMNT elnöke. Tőkés felidézte a fekete márciust megelőző eseményeket majd rámutatott: a közélet egyes szereplői már azt hangoztatják, hogy magyar szempontból Marosvásárhely elveszett. E kétségtelenül hamis állítás – Tőkés szerint – igazságtételt kíván, hisz e nélkül elképzelhetetlen a sikeres érdekérvényesítés. Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete leszögezte: a 90-ben történt marosvásárhelyi eseményekhez – a híresztelésekkel ellentétben – Magyarországnak nem volt köze. A nagykövet üdvözölte, hogy az utóbbi hetekben elindult a tényfeltárási folyamat a bukaresti bányászjárással kapcsolatban, mely azt ígéri, hogy a rendszerváltás utáni romániai történelem és közélet tisztább és átláthatóbb lesz. Már 1990-ben is nagy szerepe volt a nyilvánosságnak, és érdemes külön odafigyeli, arra, hogy az akkori magyar felszólalók milyen felelősségteljesen és egyértelműen fogalmaztak – mondta Zákonyi. A felszólalásokat követően levetítésre került a Fehér januártól a fekete márciusig című film, valamint Boros Zoltán összeállítása a Román Televízió magyar nyelvű adásának felvételeiből. A vetítések után Boris Kálnoky író, újságíró mutatta be Kincses Előd Fekete március című – román és magyar nyelven is megjelent – könyvét. A Németországban élő gróf méltatta Kincses rendszerváltás utáni tetteit és helytállását, valamint megköszönte, hogy a történelmi jelentőségű pillanatokban Kincses képes volt helyesen dönteni. A telt házzal lezajlott emlékest végén az egykori tüntetések résztvevői is felszólaltak, visszaemlékezve a fekete márciusra. Az elbeszélésekből kiderült, milyen magyarellenes szövegeket skandált a Hodákról érkezett tömeg, miként reagáltak a magyar feliratokra, de olyan esetek is felelevenítésre kerültek, amikor románok és magyarok segítették egymást és közösen igyekezték túlélni a Marosvásárhely központjában zajló eseményeket. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája Nyugati Jelen (Arad) 2015. március 22.Fehér könyv a fekete márciusrólNem lehet úgy kiejteni Marosvásárhelyen azt, hogy március 20-a, hogy mindannyian ne azokra az 1990-es tragikus eseményekre gondoljunk. Erről szólt a péntek esti megemlékezés a Bernády Házban, a Fehér könyv második kiadásának ismertetésével és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövidített változatának bemutatójával. Az 1990. március 19-ei pogrom átélői, az RMDSZ volt székházának padlására szorult áldozatok, a Fehér könyv szerzői és szerkesztői, a 12 órás film készítői, a március 20-án, Marosvásárhely főterén készült fényképfelvételek fotósai, érdeklődők, megemlékezők töltötték meg a Bernády Házat péntek este. Bevezetőképpen Ritziu Ilka Krisztina két kesergőt adott elő, majd Borbély László, a Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, házigazda köszöntötte a jelenlevőket és beszélt arról, hogy nekünk, marosvásárhelyieknek mit is jelentett és a mai napig mit jelent a fekete márciusként elhíresült tragikus eseménysorozat. Míg délelőtt román nyelvű kerekasztal-beszélgetésnek adott otthont a Bernády Ház, ahol román és magyar történészek, közéleti szereplők, a civil szféra meghatározó személyiségei beszélgettek a történtekről, annak előzményeiről és következményeiről, délután a megemlékezés helyszíne volt a kulturális központ. A délelőtti órákban Novák Zoltán, László Márton, Soós Zoltán, Gabriel Andreescu, Vasile Cernat történészek, Emil Constantinescu volt államelnök, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke, Káli Király István, Kolozsváry Zoltán volt városi képviselők, az események szemtanúi beszélgettek, és mindannyian egyetértettek abban, hogy csakis közösen lehet Marosvásárhelyt erős kulturális várossá, multikulturális központtá tenni, magyarok és románok együttes erővel érhetik ezt el. A Fehér könyv második, bővített kiadásának bemutatóján Gálfalvi György szerkesztő, a Látó szépirodalmi folyóirat volt főszerkesztője beszélt arról, hogy hogyan született meg a kötet a márciusi események első évfordulójára. Szomorú könyvnek nevezte a kötetet, amelyet szomorú szívvel mutat be – mondta, majd személyes vallomással folytatta, saját élményeit, érzéseit osztotta meg a közönséggel. A hivatalos dokumentumok hamis állításaira hívta fel a figyelmet Káli Király István szerkesztő, a könyv egyik szerzője, aki 1990. március 19-én ott volt 78 másik társával a padláson, akit lent a feldühödött tömeg várt és botokkal ütlegelt. Mind a hetvennyolcan aláírták nevüket a Fehér könyvbe, annak első kiadásába, mondta, de egy óvatlan pillanatban, amikor elfordult, azt valaki ellopta tőle. Ezért is, de nem csak, nagyon értékes az a könyv, amely remélhetőleg egyszer visszajut hozzá – fogalmazott Káli Végül Tófalvi Zoltán üzenetét tolmácsolta Borbély László. A történész, nyugalmazott újságíró, meg szeretné írni a márciusi eseményeket kiváltó folyamat történetét is. A tizenkét órás Marosvásárhely fekete márciusa című film egyórás, rövidített változatát is levetítették a Bernády Házban, ahol a Bálint Zsigmond, Both Gyula, Vajda György, Haragos Zoltán, Kucsera Jenő és néhány ismeretlen személy fényképfelvételeiből nyílt kiállítást is bemutatták. Antal Erika Székelyhon.ro 2015. március 23.Emlékezzünk és emlékeztessünk Marosvásárhely fekete márciusára!"Nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás "Huszonöt évvel a fekete március után sokkal egyértelműbbé vált számomra a bukaresti vezetés felelőssége, az, hogy nem csak helyi szervezés volt, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt" – nyilatkozta dr. Kincses Előd a marosvásárhelyi fekete március 25. évfordulójára szervezett emlékesten. Smaranda Enache emberjogvédő kijelentette, a marosvásárhelyi események dossziéját újra kell nyitni, a bűnösök felelősségre vonásának meg kell történnie, "hogy huszonöt év után is ne azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket". Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Kincses Előd ügyvéd által szervezett rendezvényre csütörtökön este került sor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház zsúfolásig telt nagytermében. Kilyén László színművész üdvözölte a rendezvényt támogató Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviselőit, dr. Zákonyi Botondot, Magyarország romániai nagykövetét, Zsigmond Barna Pál főkonzult, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzult, Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét, Kincses Előd ügyvédet,Sándor Krisztinát, az EMNT ügyvezető elnökét, Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnökét és az emlékest résztvevőit. Elsőként Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Európa parlamenti képviselő szólalt fel, felidézve a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi pogrom és a júniusi bukaresti bányászjárás körülményeit, kijelentve: beigazolódott, hogy a megosztás jegyében sikerült a 89-es forradalmat a visszájára fordítani, és egymás ellen ugrasztani mindenkit. "A megosztó politika sikeres volt, a kommunista párt és a szekuritáté állt a háttérben, bár a titkosszolgálat későbbi vezetője, Ioan Talpes egyenesen a Magyarországról beszivárgott irredentákra fogta a márciusi tragikus események kirobbantását" – mondta az EMNT elnöke, hangsúlyozva: sem a marosvásárhelyi fekete március, sem pedig a bukaresti bányászjárás esetében nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás, márpedig igazságtétel nélkül nem beszélhetünk jogosságról, demokráciáról. Hozzátette, Eduard Hellvignek a SRI élére való kinevezése nem mutat gyökeres szakítást a titkosszolgálat eddigi gyakorlatával. Tőkés László a bányászjárás dossziéjának újranyitását apró elégtételnek, a Temesvári kiáltványt ma is időszerűnek nevezte, és köszönetet mondott mindazoknak, akik "kiálltak a pástra", akik harcoltak a szabadságért, igazságért, a magyarság jogaiért. Dr. Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete pozitívumnak nevezte, hogy a fekete március nem ismétlődött meg, majd utalva arra a visszatérő témára, hogy a magyar szélsőségesek az anyaország támogatásával eszkalálták 90 márciusában az eseményeket, hangsúlyozta, Magyarországnak nem lehetett és nem lehet érdeke semmilyen konfliktus kirobbantása, semmilyen ártó szándéka nem volt. A diplomata úgy vélte, a 90-es márciusi események legnagyobb vesztesége, legszomorúbb kifejlete, hogy Marosvásárhelyről és környékéről nagyon sok magyar elhagyta az országot, ugyanakkor hangsúlyozta, az események kapcsán elkezdődött tényfeltáró hullám nyomán "van egyfajta tisztuló képe a 89- es télnek és a 90-es tavasznak". "Fontos, hogy a román társadalom tisztán lásson a közelmúltjáról, hiszen ez oldaná a magyarsággal szembeni álláspontját" – tette hozzá Zákonyi Botond. "Az utat keressük Európába" Az emlékest a Fehér januártól a fekete márciusig című 34 perces dokumentumfilm- összeállítás vetítésével folytatódott. A képsorokon megelevenedett az 1990. január 20-i nagygyűlés, a feszültségterhes hangulatban az igazság kiderítésének fontosságát hangsúlyozó Kincses Előd, a január 30-án a Bolyai líceumban tartott megbeszélés, amelyen az ügyvéd elvi döntést sürget a tanintézet magyar iskolává alakításával kapcsolatosan, álláspontja szerint erre a tanév végén kellene sort keríteni. A február 9-i képsorok váltják egymást, látható a prefektúra előtti tömeg, majd amint Ioan Frandes őrnagy az oktatási tárca félretájékoztatásával vádolja Kincsest. Sütő András szavai, "az utat keressük Európába", ma is időszerűek. Pillanatokkal később már csak a döbbenetet érezzük a március 19-ét követő, RMDSZ- székház elleni román támadás során súlyosan sérült írót látva kórházi ágyon. A március 20-i megrázó eseményeket felidéző képsorokon láthatjuk az erőszakmentes jogkövetelésre bátorító Léstyán Ferenc római katolikus lelkészt, a megbékélésre, az egymás iránti bizalomra, az egyes szélsőségesek által előidézett fasiszta pogromhangulatban is civilizált viselkedésre, önmérsékletre biztató Kincses Elődöt. A Ion Scrieciu tábornok sajátos igazsága címmel vetített interjú világossá teszi, hogy a hatalom képviselője mennyire ferdítve, bizonytalanul, ellentmondásosan, megtévesztően beszélt a "tényekről". Válaszaiból kiderül, Király Károlyt Bukarestbe hívták, hogy "ne uszítson Marosvásárhelyen", az "uszítók az RMDSZ vezetői voltak", "de talán az RMDSZ meg sem volt alakulva", hogy Vranceából és Suceaváról félezer román állt indulásra készen, megvédeni a marosvásárhelyi románságot, és a Zsil-völgyi bányászok is kis híján elindultak, ugyanakkor a Grand szálló tele volt külföldi tudósítókkal. Scrieciu szerint "a dolog meg volt idejében rendezve a felbujtó csoport által". A március 19/20-as "színdarabnak" a tábornok szerint rendezői nincsenek, szereplői a románok és magyarok, akik nem akartak verekedni, de középen maradtak, a bujtogatók "csak a magyarok!". Az RTV magyar adásának volt főszerkesztője, Boros Zoltán archívumából készült ötperces Post scriptum – utóirat a véres események áldozatait szólaltatja meg. "Láttuk a valóságot, smink nélkül, hogy az akkori, az államfői sajtóiroda irányítása alatt levő média, a helyi román sajtó hogyan járult hozzá a lincshangulat kialakításához, és azt is, hogy hogyan lehet utólag félremagyarázni a történteket" – mondta Boros Zoltán. Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt Dr. Kincses Előd ügyvéd Fekete március című könyvének új, bővített kiadását Boris Kálnoky író, újságíró, nemzetközi tudósító (Németország) mutatta be, hangsúlyozva, a 25 évvel ezelőtti tragikus események azért következhettek be, mert a megbukott diktatúra állambiztonsági elitje meg akarta őrizni hatalmát. "A módszerek mindenhol ugyanazok" – hangsúlyozta, hozzátéve, ilyen helyzetben nagyon nehéz helyesen dönteni, Kincses Előd pedig bátorsággal, felelősséggel cselekedett akkor, amikor az emberiség értékeit próbálta megvédeni". Annak kapcsán, hogy a Magyar Köztársaság elnöke kitüntette Kincses Elődöt, Boris Kálnoky felvetette, hogy tulajdonképpen a román köztársaság elnökének kellett volna e gesztust megtennie, hiszen a marosvásárhelyi ügyvéd román állampolgárok életét mentette meg azáltal, hogy megakadályozta az összecsapás kiszélesedését. Kincses Előd véleményét könyvében fogalmazza meg, elmondása szerint mára már sokkal egyértelműbbé vált számára a bukaresti vezetés felelőssége. "Szó sincs arról, hogy csak helyi szervezés lett volna, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt, és furcsának találom, hogy a jogi szakvéleményemet történészként felülbírálják. Egy bűncselekmény minősítése nem történészi, hanem jogászi feladat" – tette hozzá. A rendezvény további részében a könyv szerzője a 25 évvel ezelőtti tragikus esemény résztvevőivel beszélgetett, Veress Eszterrel, Hîrsan Viorellel, Körmöczky Zoltánnal, Vali Russuval, Magos Métával, Kincses Elemérrel. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga emberjogvédő szervezet társelnöke szerint a marosvásárhelyi véres eseményekért ugyanazok a felelősek, akik a decemberi államcsínyért is, akik "hamar át tudták hangolni a jogokért való küzdelmet, mondván, hogy az szeparatizmus, nacionalizmus". "Újra kell nyitni a marosvásárhelyi események dossziéját, megállapítani a bűnösöket, nem szabad megengedni, hogy huszonöt év után is azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket" – jelentette ki az emberjogvédő. Antalfi Imola? Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 23.Visszatekintés és jövőképA Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az RMDSZ pénteken szervezett szemináriumot a 25 évvel ezelőtti véres márciusi események emlékére. A kerekasztal-beszélgetésen jelen volt Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke, Frunda György miniszterelnöki tanácsos, Novák Zoltán és László Márton, A szabadság terhe című könyv szerzői, Sorin Rusu színikritikus, Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Vasile Cernat, a Petru Maior Egyetem előadótanára, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, illetve Káli Király István, Gálfalvi György, Kolozsváry Zoltán és Gáspár Sándor, a 25 évvel ezelőtti véres események résztvevői. Borbély László, a Bernády Alapítvány elnöke szerint 25 év elteltével eljött az ideje, hogy új lapot kezdjünk a romániai magyarság és a román társadalom együttélésével kapcsolatban. A szemináriumon részt vevő magyar és román személyiségek egyetértettek abban, hogy a különböző nemzeti közösségeknek közeledniük kell egymáshoz, jobban meg kell ismerniük egymás kultúráját, gondolkodásmódját. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy Marosvásárhely modern város legyen, valóban befogadó társadalommal. Mint mondta, a legsúlyosabb hiba, amit Marosvásárhely és az ország lakossága elkövethet a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi események kapcsán, a felejtés. Mielőbb fel kell fedni a pogromkísérlet értelmi szerzőinek kilétét, az igazságszolgáltatásnak mindent meg kell tennie, hogy a konfliktus kitervelői és manipulálói feleljenek tetteikért. Románia a korrupció hálójában vergődik Emil Constantinescu szerint az ultranacionalista, szélsőséges retorika csak rövid távon működhet, ám hosszú távon garantált a kudarc. – Bárhol megfordultam a világban, mindenhol azt kérdezték tőlem, hogyan valósult meg a románok és a magyarok közötti megbékélés a kilencvenes évek eseményei után. – Úgy gondolom, döntő szerepe volt ebben a ’90-es évek után kialakult értelmiségi elitnek, amelynek sikerült megakadályoznia a szélsőséges retorika terjedését. Ma mind Romániának, mind Magyarországnak, de az egész Európai Uniónak is az a legnagyobb problémája, hogy nincs átfogó történelmi projektje. Az EU-nak azért vannak problémái, mert bürokratikus struktúrává vált. Hiányoznak a közös projektek, a közös sikerélmények, amelyek összekötnének minket – mondta egyebek között, hozzátéve, hogy a romániai kisebbségnek és a többségi társadalomnak is közös projektekre lenne szüksége. Jelen pillanatban Romániának, amely a korrupció hálójában vergődik, morális forradalomra lenne szüksége – állapította meg Constantinescu. Aggasztó a demokrácia állapota Markó Béla szerint az 1990 márciusában történtek azt mutatják, hogy Romániában sokan, főként a régi rendszer emberei, abban voltak érdekeltek, hogy az etnikai kérdést, a román–magyar viszonyt konfliktusos útra tereljék: az volt a cél, hogy egyszer és mindenkorra gátat vessenek a romániai magyarság jogköveteléseinek, annak, hogy a közösség a többséggel egyenlő jogokat vívjon ki magának. Azonban mégsem a konfliktus, hanem az etnikumközi párbeszéd érvényesült. Kijelentette: 1996 történelmi pillanat volt az ország és a magyarság számára, amikor az akkor hatalomra kerülő jobboldali pártszövetség bevette az RMDSZ-t a kormányba. Ez olyan pozitív történelmi precedenst jelentett, amely hatással volt a román politikai élet további alakulására, és hat nehéz év után elkezdődhetett a nemzetiségi kérdés megoldásának folyamata. Nem ment könnyen, a Demokratikus Konvencióval közös együttműködés során is számos vita volt a kisebbségi jogok kapcsán, ám létezett szándék a román–magyar viszony rendezésére. Markó ma kevésbé optimista a kisebbségi jogok és a demokrácia állapotát illetően, mint tíz évvel ezelőtt. Romániában jelenleg sorra megkérdőjeleződnek a demokratikus értékek és intézmények, általában aggasztó a demokrácia állapota, ez pedig kihat a kisebbség–többség viszonyára, a kisebbségek jogérvényesítési lehetőségeire. Demokrácia demokraták nélkül? Smaranda Enache a civil társadalom szerepét emelte ki a román–magyar párbeszéd elindításában. Jó volt az együttélés a két nemzet között, mégis kirobbanhatott a konfliktus szikrája, mondta a márciusi eseményekről. Véleménye szerint a történészek és a szociológusok feladata az igazság kiderítése. A rendszerváltás után a civil szervezetek megalakulásával folytatódott az "igazi" forradalom. – Ma demokraták nélküli demokrácia van Romániában, és ennek a találkozónak az lehetne a célja, hogy újra mozgósítsuk a civil társadalmat, a demokrata politikusokat, hogy újraépítsük a valós demokráciát. Folytatni kell a párbeszédet, nem szabad helyet adni a szélsőségeseknek – mondta a Pro Európa Liga elnöke. Frunda György szerint is előre kitervelt pogromkísérlet volt 1990 márciusában Marosvásárhelyen. A Szekuritáté tenni akart valamit, és a legérzékenyebb pont a magyar kérdés volt. Arra is felhívta a figyelmet, hogy csak magyarokat és cigányokat ítéltek el az események után, a legsúlyosabb ítéletet pedig Cseresznyés Pál kapta, akinek éppen Emil Constantinescu kegyelmezett meg. Mint mondta, vannak az együttélésnek pozitív jelei, jobb a helyzet, mint 10-20 évvel ezelőtt, de a parlamentben még mindig nem sikerült elfogadtatni a magyar jogköveteléseket tartalmazó törvényeket, nem sikerült kiharcolni az autonómiát, nem fogadják el a magyarság szimbólumait, a törvények alkalmazásával is baj van, ezeket meg kell oldani. Káli Király István a bizalmat emelte ki. Az egyéni és közösségi érzésekről, az előítéletekről, egyéni kálváriájáról szólva, amikor mondvacsinált indokokkal törölték a polgármesterjelölt-listáról, beszélt négy román barátjáról, akik azokban a napokban és években sokat segítették. Kijelentette: nem hisz a hivatalos dokumentumokban, nem hisz semmiféle hatalomban, de a négy barátjában ma is megbízik. Kolozsváry Zoltán a sajtó szerepére világított rá. Kijelentette, fáj neki, hogy az egyik marosvásárhelyi román napilap ma is a magyargyűlölet szításának az eszköze. Karácsonyi Zsigmond szerint a magyarellenes uszítás nem vásárhelyi specifikum, országos jelenség. Példának az egyik kereskedelmi hírtelevízió március 15-i műsorát hozta fel, amikor a Kultúrpalota mellől "élőben" arról beszéltek, hogy a magyarok le akarták és le akarják választani Erdélyt Romániáról. Sorin Rusu a színház példáját hozta fel, ahol a magyar és a román tagozat előadásait feliratozzák, nem azért, mintha nem értenék meg, hanem egymás iránti tiszteletből. Külön konklúziókat nem fogalmaztak meg, de Emil Constantinescu szerint a pénteki volt a legszínvonalasabb szeminárium, amelyen ebben a témában részt vett. Véleménye szerint nem kell a kontextusból egy eseményt kiemelni, mert a fekete március sem volt egyedi eset. 25 év után el kellene kezdeni megírni az újkori történelmet. Ebben nagy a történészek felelőssége. A délutáni program keretében bemutatták a márciusi események Fehér könyvét, majd az 1990. március 19., 20., 21-én készült képekből összeállított fotókiállítást nézhették meg az érdeklődők. A rendezvénysorozat filmvetítéssel ért véget Marosvásárhely fekete márciusáról. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 26.Élet autonómia után is vanA könyvpiaci felmérések adatai szerint a ’89-es események után figyelemre méltóan sok kiadó jelentkezett. Könyvvásárok, könyvkiadási támogatások lehetővé tették a magyar nyelvű könyvkiadások felfutását is, melynek csak örvendeni lehet. A sajtó világában nagyon jó hírnévvel rendelkező fiatal szerző, Borbély Tamás „Van- e élet az autonómia után” című könyve jelent meg, melyet Kolozsváron is bemutattak a Koffer kávézóban, igen rangos közönségnek. Könyvbemutató A moderátor szerepét Benkő Levente újságíró, történész dicséretesen töltötte be. A könyv megírásának az ötletéről, az interjúalanyok kiválasztásának szempontjairól, illetve a kiadás utóéletéről érdeklődött. Amint a szerző elmondta, Zágoni Balázsnak, a Koinónia Kiadó igazgatójának felkérése volt, hogy készítsen interjúkat az autonómia témával kapcsolatban. Borbély szakembereket kérdezett meg, és nem politikusokat. Az interjúalanyok listája esetlegesen alakult. Egy ilyen kötetben nem lehet mindent belesűríteni. Az interjúalanyok kiválasztása a szakterület függvényében történt. Legyen közgazdász, politológus, emberjogi aktivista, történész, regionális politika szakértője, művész, tehát olyanok, akik részt vettek a különböző autonómia tervek kidolgozásában. Az interjúkérdésekre személyesen vagy írásban válaszoltak. Ez utóbbiak voltak zömében, amely bizonyos mértékben a könyv olvasmányosságának a rovására is ment. Volt mély interjú is. Az összegyűjtött anyag szerkesztése során, kiegészítéseket is eszközöltek, melyek a Függelékben olvashatók. A szóbeli interjúk esetében közvetlenül volt kiegészítés. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az interjúk egy része 2012-ben készült. A könyv anyagi okok miatt 2014-ben jelent meg. Ezért szükséges a kiegészítés. Így a szerzők reflektálhattak az aktuális politikai témákra. Időközben megjelent az RMDSZ autonómia terve. A világpolitikában is különböző események történtek, például kirobbant az ukrán válság. A könyv olvasása alapján sok mindent megtudhat az olvasó az autonómiával kapcsolatban. Azonban, amint kiderült, nem találja meg a választ arra, hogyan is működik nálunk fele az autonómia. Amint Borbély Tamás megjegyezte: Ezt a politikusok mondják meg. Érdekes megállapítás, mely szerint az interjúkban benne van a kétely. Kérdés: Van-e életképessége? Ugyanakkor egyértelműen elhangzik: „Szükség van autonómiára!” Szerintem a könyv érdeme, hogy bizonyos támpontokat nyújt a politikusoknak. Segít abban, hogy reális önképünk legyen. Egy sajátos álláspontot fogalmazott meg dr. Szilágyi N. Sándor professzor: „akkor lesz autonómia, ha a román parlament elrendeli, hogy csináljunk autonómiát.” Senki sem tudja mi az. Nagy tévedésnek tartja, ha el hisszük, hogy autonómiával valamilyen problémát megoldunk. Arra kérdésre, hogy Borbély Tamás milyen visszajelzéseket kapott a könyvvel kapcsolatban, megjegyezte: „sem jó, sem rossz visszajelzést nem kapott.” (Itt megjegyezném egy kötetről elfogadható visszajelzést csak abban az esetben, lehet kapni, ha a kötetet valaki elolvassa, és az olvasottak alapján írásban, vagy szóban véleményt mond.) Viszont, ha a civil szféra észreveszi az autonómia elemeket, sok mindent tehet. Tehát felméri a problémát, és ugyanakkor keres megoldásokat. Maga a cím elég blikkfangos, ami feltételez egy bizonyos fantáziajátékot. Mi lenne, ha lenne autonómia, és az az autonómia, milyen lenne? Borbély Tamás tudása árnyalódott, az autonómia kérdésével kapcsolatban. Megjegyezte, lehet, hogy van bizonyos disszonancia a cím és az interjúalanyok szövege között. A könyvről Borbély Tamás az Előszóban írja: „Újságíróként sokszor leírtam az autonómia szót, főleg politikusok nyilatkozatait ismertetve. Talán túl sokszor anélkül, hogy alaposabban bele gondoltam volna, mit is jelent.” „A könyv célja nem az, hogy örök igazságokat és szentenciákat fogalmazzon meg, sokkal inkább fantáziajátékra hasonlít, amely során kérdések vetődnek fel, szempontok fogalmazódnak meg, amelynek figyelembe vétele elengedhetetlenül szükséges az autonómiáért folytatott politikai és társadalmi érdekérvényesítő munkában.” A könyv hátsó lapján olvashatók, melyek azok a főbb kérdések, amelyekre a könyvben reflektálnak. Ilyen például „Mi lesz Marosvásárhellyel? Összeegyeztethető- e a kettős állampolgárság az autonómia elképzeléssel? Javítja vagy rontja az autonómia esélyeit a gazdasági válság? Milyen sors vár a Székelyföldön kívül élő magyarokra? Alkalmazzák- e nálunk a katalán, skót vagy a dél- tiroli modellt?” A kötetben az autonómia kérdésére válaszol: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Bocsárdi László, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Bíró A. Zoltán. Érdekes Bocsárdi Lászlónak, mint színházrendezőnek a megfogalmazása: „Az autonómia összefügg az alkotás szabadságával. Olyan függetlenség, ami azt jelenti, hogy az alkotási folyamatban nincsenek előre gyártott, kívülről átvett sémák, amelyek alapján, meghozzuk a döntéseket.” Bárdi Nándor szerint „A nemzetközi közvéleményben azonban ténykérdés, hogy a kettős állampolgárság és a területi autonómia nem erősíti egymást.” Smaranda Eneche megfogalmazásában: „A gazdasági válságnak két azonnali hatása van. Egyrészt a központosító intézkedéseket ösztönzi… Másrészt a pénzügyek rossz kezelése és az államadósságok növekedése nyomán a fejlett régiókban felerősödnek az elszakadási tendenciák.” Szilágy N. Sándor szerint „…Székelyföldön a magyar nyelvhasználat lehetőségével sokszor olyankor sem élnek, mikor az tényleg nem kerülne semmibe, csak eszébe kellene jutnia valakinek.” Nagyon merész és magabiztos újságíró kell, legyen az, aki beszélgető-könyv formájában, még akkor is, ha azt a neves Koinónia könyvkiadó adja ki, vállalkozik ilyen kihívásra. Rendkívül olvasmányos az interjúkötet, melyben a különböző nézőpontok bemutatása izgalmas párbeszédet eredményez. Egyetérthetünk Fosztó László antropológussal, akinek gondolatait olvashatjuk a könyv hátsó oldalán: „Az autonómiáról folyó erdélyi magyar közbeszédet politikai szereplők versengő monológjai dominálják, holott lehetséges az elemző és közérthető párbeszéd a témáról- bizonyíték rá ez a kötet. Egy beszélgető- könyv, amelyben magyar és román értelmiségiek közvetlen formában osztják meg gondolataikat, visszaadva az olvasó reményét az értelmes beszéd létében, túl az „autonómiázáson”.” Maga a könyv nagyon lebilincselő, nagy érdeme a különböző nézőpontok bemutatása, a kérdések felvetése. Az autonómiát másként elemzi, mint eddig. Érdemes és tanulságos elolvasni a könyvet. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2015. március 27.Emlékezés egy gyógyszertárraMegnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak. Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban. Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk. Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető. Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak. De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van. A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár. Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen. Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt. Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén. Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt. Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében. Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok. Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek. Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké. Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor. Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek. Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk. Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne. Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít. Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink. Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre. Markó Béla Népszabadság 2015. április 4.Marosvásárhely márciusa (1.)Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez. Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak! Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják. Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el! Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált! 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették. Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét. Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is! (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 20.Pánikot keltett a kétnyelvű utcanévtáblák miatt beígért bírságTalán az elindítója által sem remélt felháborodást okozott Valentin Bretfelean sajtónyilatkozata, miszerint tetemes pénzbírság vár azokra a marosvásárhelyi lakókra, akik az írásbeli felszólítás után nem távolítják el házukról a civilek által kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblákat. A helyi rendőrség vezetője csütörtökön még 30 ezer lejes büntetésről beszélt, de a Marosvásárhelyi Rádió román nyelvű híradójának nyilatkozva már akár 50 ezer lejig terjedő pénzbírságra srófolta az összeget. Mint arról beszámoltunk, az általa vezetett intézmény néhány héttel ezelőtt öt-ötezer lejjel bírságolta meg a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! nevű civil akciócsoport tagjait, Barabás Miklóst és Benedek Lehelt, akiket március 20-án a szülészeti parkban, a Piaţa Unirii – Egyesülés tér feliratú tábla felszerelése közben „értek tetten”. A helyi rendőrségnek ez a sokadik akciója, melynek keretében megbírságolja a kétnyelvűséget, illetve a jelképhasználatot szorgalmazó személyeket vagy szervezeteket „törvénytelen reklámanyagok osztogatása vagy kifüggesztése” cím alatt. A marosvásárhelyi bíróság román nemzetiségű bírái eddig az összes esetben eltörölték a pénzbüntetést. Román támogatásra is lehet számítani Az egyik érintett, akinek el kellene távolítania háza faláról a kétnyelvű feliratot, épp Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos. Kérdésünkre, hogy megteszi-e, nemmel válaszolt. Emlékeztetni kívánt, hogy alpolgármesterként ő is dolgozott azon a tanácsi határozattervezeten, amely a kétnyelvű táblák kifüggesztését írja elő. „Sem a prefektúra, sem más nem támadta meg, a határozat jogilag ma is érvényes, a gond az, hogy jóformán nem történt semmiféle előrelépés. Jó volna, ha román oldalról is érkeznének támogató jelzések, határozott lépések” – mondta Dorin Florea városvezető tanácsosa. Az emberjogvédő civil szervezetek román vezetői részéről maximális a nyitottság. Cătălin Hegheş, az Asociaţia pentru Minţi Pertinente (AMPER) ügyvezetője portálunk megkeresésére kijelentette: a rendőrség hozzáállása egyértelműen túlkapásnak minősül, és a vásárhelyi magyarság megfélemlítésére irányul. „Ha az illetékesek ragaszkodnának a törvény szigorú betartásához, már számos táblát leszereltettek volna, beleértve azokat is, amelyek az udvarban lévő harapós kutyára figyelmeztetnek. Ráadásul azok, akik magánúton szerelték fel, nem hinném, hogy törvénytelenül jártak volna el, elvégre a városháza mulasztását pótolták” – vélekedett Hegheş. A civil aktivista szerint a táblaszerelők mellett szól az is, hogy az általuk rendelt feliratok sem színben, sem formában nem különböznek a hivatalosaktól. Amennyiben a dolgok odáig fajulnak, hogy valakinek pereskednie kell majd a házára felszerelt kétnyelvű utcanévtábla miatt, az AMPER jogi támogatást nyújt, biztosította az érintetteket a 2011-ben négy román személy által létrehozott szervezet vezetője. A PEL Bretfelean lemondását kéri Szót emelt a jogtiprás ellen a Pro Europa Liga társelnöke, Smaranda Enache is, aki emlékeztetni kívánta a városvezetőket és a fennhatóságuk alá tartozó rendőrfőnököt, hogy Románia elfogadta a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amelynek értelmében a kétnyelvűség alkalmazása már nem csupán fakultatív feladat. Szerkesztőségünknek nyilatkozva az emberjogvédelmi aktivista azt javasolta Valentin Bretfeleannak, hogy olvassa el a chartát, és ne tegye ki magát és ez által az önkormányzatot is annak a veszélynek, hogy elveszíti az ügyben indítandó strasbourgi pereket. „Persze a táblák kifüggesztése a polgármesteri hivatal kötelessége lenne, de úgy látszik, hogy a városháza és saját rendőrsége inkább annak meggátolásán fáradozik. A Pro Europa Liga ezennel Bretfelean lemondását kéri, mivel kijelentéseivel, kisebbségellenes gesztusaival már sokadjára mond ellent az európai uniós normáknak és törvényeknek, tettei pedig egyáltalán nem használnak Marosvásárhely megítélésének” – szögezte le Smaranda Enache. A román alpolgármestert is meglepték? Megrökönyödéssel fogadta a kilátásba helyezett 30 és 50 ezer lej közötti pénzbírságról szóló rendőrfőnöki nyilatkozatot Zsigmond Barna, Magyarország csíkszeredai főkonzulja is. A diplomata telefonon kért tájékoztatást Claudiu Maior alpolgármestertől, aki pénteken délelőtt fogadkozott, hogy nem tud az ügyről. „Megdöbbentő és nagyon rosszul esik, hogy miközben a vásárhelyi önkormányzat a Harmónia Kupára hívja focizni a főkonzulátus csapatát, a rendőrfőnök a magyarságot megalázó és megfélemlítő akciókba kezd. Az uniós joggyakorlat a többnyelvűségről, egymás tiszteletéről szól, semmiként a multikulturalitás büntetéséről” – nyilatkozta Zsigmond Barna. A diplomata hozzátette, a párbeszéd híve, ezért reméli, mielőbb sikerül tisztáznia a vásárhelyi városvezetőkkel a rendkívül kellemetlen helyzetet. Claudiu Maior alpolgármester megismételte azt, amit a főkonzulnak mondott: pénteken délelőtt még nem tudott a helyi rendőrség buzgólkodásáról, de a későbbiekben magyarázatot kért Bretfeleantól. A parancsnok akcióját értelmetlen túlkapásnak nevezte. „Utasítottam Valentin Bretfeleant, hogy többé ne avatkozzon bele, és főleg ne nyilatkozzon a magyarság és a kétnyelvűség ügyéről. Tudtára adtam, szó se lehet arról, hogy a helyi rendőrség pénzbírságot szabjon ki azokra, akiknek a házfalán megjelent a kétnyelvű utcanévtábla. A tanács idénre jelentős összeget különített el a kétnyelvű táblák elkészítésére és kihelyezésére. E mellett a civileknek sem tiltjuk meg, hogy tovább szereljék a tábláikat” – fejtette ki Maior. Az alpolgármester arról is említést tett: megbeszélte a rendőrség igazgatójával, hogy az intézmény ne képviseltesse magát a két táblaszerelő aktivista perén. Amint arról beszámoltunk, Barabás és Benedek Kincses Előd ügyvéd révén a bíróságon támadták meg az állítólagos reklámtábla felszereléséről szóló jegyzőkönyvet, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) pedig bűnügyi feljelentést tett Bretfelean ellen a magyarság megfélemlítése miatt. A civilek nem bíznak Maiorban Sem a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! csoport tagjai, sem a mögötte álló Cemo vezetője, Szigeti Enikő nem bízik a Claudiu Maior által vázolt forgatókönyvben, annál is inkább, mivel Valentin Bretfelean fenyegetése már az első huszonnégy órában megtette a hatását. Barabás Miklós, a csoport vezetője elmondta, a hétvégén számos idős személy, aki korábban táblát rendelt tőlük, most azzal a kéréssel fordult hozzájuk, hogy szereljék le azokat. A pánikkeltés eredményével mi is találkoztunk, a szerkesztőségünkbe a Szebeni-havasok utcából betelefonáló Szlovácsek Félix azt kérdezte, mitévő legyen ebben a helyzetben: vegye, vagy ne vegye le a feliratot? „Nekem nincs annyi pénzem, hogy kifizessem a beharangozott büntetést” – adott hangot aggodalmának a nyugdíjas férfi. „A megrendelők többsége kisnyugdíjas, idős személy, aki érthető módon megijedt a rendőrfőnök fenyegető szavaitól. Kérésre pedig kénytelenek vagyunk eltávolítani a táblákat” – mondta el Barabás. Úgy vélte, az alpolgármester nyugtatónak szánt szavainak akkor lenne súlya, ha azt írásba foglalná. „Nem emlékszem, hogy az alpolgármester úr valaha is nyilvánosan felkarolta volna a kétnyelvű utcanévtáblák kérdését, sőt amikor minket fogadott, kimondottan ellenségesen viszonyult az ügyhöz. Ahogy arra sem emlékszem, hogy nekünk megígérte volna, szemet huny a táblázási akciónk fölött. Ellenben azt látom, a helyi rendőrparancsnok fenyegetése megtette a hatását, az emberek rettegnek a tetemes összegű büntetéstől, de a pereskedést sem vállalják. Claudiu Maior nyár óta mindössze négy utcát kétnyelvűsített, mi meg itt állunk továbbra is a fejenkénti öt-ötezer lejes bírsággal” – sorolta aggályait a civil mozgalom vezetője. Szucher Ervin Székelyhon.ro 2015. április 20.Tetemes bírsággal fenyegeti a marosvásárhelyi rendőrség a kétnyelvű utcanévtáblás házak tulajdonosaitA marosvásárhelyi önkormányzatnak alárendelt helyi rendőrség tagjai hétfőn becsengettek azokba a házakba, amelyekre korábban önkéntesek kétnyelvű utcanévtáblát tettek ki, és tetemes bírságot helyeztek kilátásba, ha a háztulajdonosok nem távolítják el az utcanévtáblákat. Simény Éva, az egyik felkeresett háztulajdonos az MTI-nek elmondta, a rendőr szóban szólította fel a tábla eltávolítására. Amikor közölte, hogy ragaszkodik a házára kitett táblához, a rendőr távozott, és felszólítást hagyott a postaládájában. A felszólításban arra figyelmeztetik a háztulajdonost, hogy a háztulajdonosok kihágást követnek el, ha hozzájárulnak ahhoz, hogy építési engedély nélkül reklámokat helyezzenek el az ingatlanaikon, és 30 ezertől 50 ezer lejig terjedő bírsággal büntethetők. A felszólítás 48 órás haladékot ad a kétnyelvű utcanévtáblák eltávolítására. A 84 éves nyugdíjas asszony az MTI-nek elmondta, lehet, hogy férje ma is élne, ha évekkel ezelőtt kint lett volna a házukon az utcanévtábla. Akkor ugyanis a mentő – a címet keresve – késve érkezett ki hozzájuk. Hozzátette, ügyvéddel tanácskozik arról, hogy miként járjon el a felszólítás után, hiszen a bírság a 2-3 évi főkönyvelői nyugdíjával egyenértékű. A Krónika napilap hétfői számában több marosvásárhelyi civil szervezet képviselői is felháborítónak tartották a kétnyelvű utcanévtáblák elleni hatósági fellépést. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga elnöke Valentin Bretfelean rendőrparancsnok felmentését követelte. Claudiu Maior, Marosvásárhely alpolgármestere a lapnak elmondta, utasította a rendőrparancsnokot, hogy többé ne avatkozzon bele, és főleg ne nyilatkozzon a magyarság és a kétnyelvűség ügyéről. „Tudtára adtam, szó se lehet arról, hogy a helyi rendőrség pénzbírságot szabjon ki azokra, akiknek a házfalán megjelent a kétnyelvű utcanévtábla. A tanács idénre jelentős összeget különített el a kétnyelvű táblák elkészítésére és kihelyezésére. Emellett a civileknek sem tiltjuk meg, hogy tovább szereljék a tábláikat” – fejtette ki a Krónikának Claudiu Maior. Romániában az önkormányzati törvény 2001 óta írja elő a többnyelvű feliratozást azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot. A városban az 1990-es – kivándorlási hullámot eredményező – etnikai konfliktusok után került kisebbségbe a magyarság, mely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. A város élére 2000-ben került először szabadon választott román polgármester az azóta háromszor újraválasztott Dorin Florea személyében. erdon.ro 2015. április 24.Őshonos? Történelmi? Nemzeti? Nyelvi? EP-meghallgatás volt a kisebbségekrőlJelentős magyar létszámfölénnyel és nagy egyetértésben zajlott az Európai Néppárt rendezvénye Brüsszelben. De lesz eredménye? Kissé abszurd helyzettel találja szemben magát az, aki figyelmesen követi az őshonos kisebbségekkel kapcsolatos brüsszeli történéseket. Az Európai Néppárt képviselői által szervezett, az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéről szerdán tartott közmeghallgatáson az Európai Parlamentben (EP) kiderült: bár a célok sok esetben közösek, de akár fogalmi szinten is alapszintű problémák vannak. Az egyik ilyen szembeötlő probléma, hogy még csak egységes szóhasználat sincs: a meghallgatáson ki őshonos, ki történelmi, ki nemzeti kisebbségekről, ki nemzetiségekről beszélt. A bajor Monika Hohlmeier, az Európai Néppárt (EPP) koordinátora az EP alapjogi bizottságában arról beszélt a rendezvényen, hogy az EU Lisszaboni Szerződése jogokat biztosít a kisebbségeknek, ezért érvényesítésükről is beszélni kell. Gál Kinga, a Fidesz-KDNP EP-képviselője szerint a rendezvény komoly lépés abba az irányba, hogy az Európai Parlament határozatot fogadjon el a témában, az igazi cél pedig az lenne, hogy az Európai Bizottság is lépjen ebben az ügyben, s jöjjön létre kötelező érvényű uniós jogszabály, amely védelmet biztosít az őshonos kisebbségek számára. Ehhez a tagállamok kormányait tömörítő Tanácsban is politikai akaratra van szükség, s tisztában van azzal, hogy ez nem fog egyik napról a másikra létrejönni. A szlovákiai Híd-Most EP-képviselője,Nagy József a meghallgatáson kiemelte, a cél az, hogy az uniós tagországok toleránsabbá váljanak. A politikus a kisebbségi nyelvhasználat szabadságának fontosságát, az anyanyelvi oktatás mint leghatékonyabb tanulási forma, valamint a diszkrimináció-mentes, kiszámítható jogi helyzet fontosságát hangsúlyozta. Nagy rámutatott, hogy az EU polgárainak csaknem 10 százaléka valamilyen kisebbséghez tartozik, s jogaik érvényesítése a többségnek is ugyanúgy érdeke. Pozitív példaként Dél-Tirolt, Schleswig-Holsteint és a finnországi svéd közösség helyzetét említette. Michael Gahler EP-képviselő szerint a tagállamoknak mind politikai, mind társadalmi, mind kulturális értelemben értékként kellene megélniük, hogy kisebbségekkel rendelkeznek. A történelmi háttér megismerésének fontosságát hangsúlyozta, azt javasolva, hozzák létre az emlékezés közös kultúráját. Az RMDSZ EP-képviselője, Sógor Csaba a fogalmi bizonytalanság által okozott nagy zavarra hívta fel a figyelmet, ugyanis a történelmi, hagyományos vagy őshonos kisebbségeknek nincs nemzetközi definíciója. Erdélyi példákkal illusztrálva beszélt arról a tapasztalatáról, hogy gyakran hatalmas rés tátong a jogi lehetőségek és a gyakorlati intézkedések között. A kisebbségi nyelvek beszélőit gyakran büntetik anyanyelvük használataként, vagy a többség biztonsági fenyegetésként éli meg, hogy a kisebbség több autonómiát akar – lásd a román belügyminisztérium stratégiájának autonómiával kapcsolatos passzusát; az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatát; a MOGYE ügyét; a 200 eurós havi keresetekhez képest óriásinak számító, 1000 eurós büntetéseket; a kovásznai kórház átkeresztelésének esetét. Sógor Johannis RMDSZ-kongresszusra küldött üzenetét is megemlítette, amelynek szövegéből eltüntették a kisebbségi jogok érvényesítésének nehézségeire vonatkozó passzust. „Az uniós politikák szintjén érezhető egy új lendület a kisebbségvédelmi kérdések területén, amely bizakodásra adhat okot. Az Európai Parlament ebben mindig is zászlóvivő volt, megfogalmazott már a Bizottság felé egy felhívást, melyben egy átfogó EU-s kisebbségvédelmi rendszer felállítását szorgalmazza. Az Európai Néppárt pedig 2012 októberében bukaresti kongresszusán emelt be programjába először egy fejezetet a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozóan. Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke idén januárban pedig azt mondta, jobban kell fókuszálnunk a kisebbségek ügyére” – emlékeztetett a képviselő. Sógor Csaba ismertette továbbá azokat a rendelkezésre álló EU-s jogi-szakpolitikai eszközöket, amelyek előre vihetik ezt a kérdést. Mint mondta, a Lisszaboni Szerződéssel megerősödött a kulturális és nyelvi sokszínűség védelme az EU-ban. A nyílt koordinációs módszer, amely egy kormányközi együttműködési forma, jól alkalmazható e politikailag is kényes területeken. Az európai polgári kezdeményezés pedig jó lehetőség arra, hogy megfogalmazzuk kisebbségvédelmi igényünket. Sógor Csaba szerint lehetséges reális kitörési pont lehet, ha az EU intézményei a kisebbségi jogok uniós jogi és politikai értelmezésénél következetesen támaszkodnak a már meglévő, az ET keretében kidolgozott kisebbségvédelmi okmányokra. Hasonlóképpen, az EU Alapjogi Ügynökségének hatáskörét is szükséges kibővíteni annak érdekében, hogy az Ügynökség rendszeresen ellenőrizhesse a tagállamok gyakorlatát a kisebbségi jogok alkalmazása terén. Ez a szakmai meghallgatás egy folyamat része, előkészítője lehet egy parlamenti jelentésnek vagy egyéni jelentésnek is. Mi azt szeretnénk elérni, hogy az Európa Tanács ajánlásai bekerüljenek az uniós jogrendbe és minden eszközzel szorgalmazzuk a téma továbbvitelét – fogalmazott Sógor Csaba. A finn Petteri Laihonen arról beszélt, hogy az új, 2004 óta csatlakozott uniós tagállamok kevesebb autonómiát biztosítanak nyelvi kisebbségeik számára, miközben azok számaránya magasabb a régi tagállamok kisebbségeinél. A szlovákiai és a székelyföldi magyarok példáján keresztül azt a következtetést vonta le, hogy a közép-kelet-európai kisebbségek nem rendelkeznek regionális / hivatalos státusszal, és nem bátorítják őket anyanyelvük használatában. A Jyvaskyla Egyetem alkalmazott nyelvtudományi központjának adjunktusa szorgalmazta: az unión belüli nyelvi sokszínűség megőrzése és az egyenjogúság érdekében a hagyományos kisebbségek elismerése szükséges. Azokon a településeken, illetve régiókban, ahol számottevő kisebbségi nyelvet beszélő él, anyanyelvüknek egyenrangú szerepet kell biztosítani a kétnyelvűség gyakorlatának bevezetésével – fejtette ki. Hasznos meglátogatni ezeket a régiókat, és megnézni, hogy mik az elvárásaik a gyakorlatban – mondta. Az osztrák Dr. Gabriel Toggenburg az Európa Tanács égisze alatt elfogadott, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény (FCNM) hatékonyabb alkalmazását sürgette. Dr. Szalayné Dr. Sándor Erzsébet magyarországi nemzetiségi ombudsman-helyettes szerint szükség lenne egy olyan európai rendszerre, amely azonnali információt nyújtana a kisebbségi jogok megsértése esetén. A szlovákiai Magyar Közösség Pártja EP-képviselője, a párt korábbi elnöke, Csáky Pál nyomatékosította, hogy a múlt mellett a jövőről is beszélni kell, egyúttal a legnagyobb problémának azt nevezte, hogy hogy uniós szinten nincs kisebbségvédelmi normarendszer, nincs végrehajthatóság és nincs intézményrendszer sem. Csáky szerint az Európa Tanács vonatkozó dokumentumait kellene beemelni az uniós jogba, és akkor a kisebbségi jogok a luxembourgi Európai Bíróság előtt is kikényszeríthetőek volnának. A meghallgatáson Bugár Béla, a Híd-Most vezetője is felszólalt, egyetértve azzal, hogy a nyelvhasználati jogok és a gyakorlat között hatalmas a szakadék. Egyúttal úgy vélte, hogy a többségi nemzet képviselőiből hiányzik a pozitív hozzáállás. Kalmár Ferenc, a Külgazdasági és Külügyminisztérium szomszédságpolitikáért felelős miniszteri biztosa a rendezvényen amellett foglalt állást, hogy "borzasztó nagy szükség volna" egy stratégiai alapjogi keretre, mert még nem látott olyan kisebbségi ügyet, amit az Európai Unió oldott volna meg, s ne utalt volna vissza a tagállamok szintjére. A brassói születésű KDNP-s politikus szerint a történelem mindkét oldalát tanítani kellene, mert minden nemzet történetében vannak pozitív, értékteremtő dolgok, de olyanok is, amelyekre nem büszkék. Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő ismertette azt a javaslatát, amely szerint a diszkriminációellenes irányelv előírásait terjesszék ki a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekre is. "Tudom, hogy egy ilyen javaslatot nehéz életbe léptetni, de nekünk EP-képviselőknek az a kötelességünk, hogy legyen elképzelésünk és a többi európai jogalkotóra nyomást gyakoroljunk, hogy megvédjük a kisebbségeket az őket ért hátrányos megkülönböztetéstől" – mondta Winkler Gyula. Politikusok vagyunk, a változások elérése a feladatunk – reagált a képviselő az egyik előadó felvetésére, hogy különbséget kell tenni a között, amit a jelenlegi jogi keretek lehetővé tesznek, és a között, amit szeretnénk elérni. Tőkés László erdélyi Fidesz-KDNP-s képviselő elmondta, hogy szerinte Székelyföldön "valóságos kisebbségi humánkatasztrófa fenyeget". Úgy vélte, hogy Európának a bevándorlók mellett az unión belül a tagállamokból kiáramlók sorsa miatt is aggódnia kellene. A politikus szerint a csángók és a szerbiai vlachok is végveszélybe kerültek. Azt is példának hozta fel, hogy Nagyváradon a magyarság számaránya 25 év alatt 41%-ról 23%-ra csökkent. Bocskor Andrea, a Fidesz kárpátaljai származású EP-képviselője annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az uniónak oda kell figyelnie, hogy a csatlakozás előtt álló országokban betartsák a kisebbségi jogokat. Deli Andor vajdasági politikus úgy vélekedett, hogy a csatlakozási tárgyalások során alkalmazott ellenőrzési eljárást kellene a tagállamokkal szemben is alkalmazni. Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke a kisebbségi polgári kezdeményezés elutasítása kapcsán elmondta: nem tudják elfogadni az Európai Bizottság álláspontját, hogy a kisebbségek kérdése a tagállamok hatáskörébe tartozik, mert „ki más, ha nem egy nemzetek közti csoportosulás foglalkozhat egy ilyen transznacionális kérdéssel?” A polgári kezdeményezéssel kapcsolatban 2015 végén vagy 2016 elején hoz döntést az Európai Unió Bírósága – közölte. Ha vannak, akik olyan „kisebbségpolitikát” folytatnak, mint a görögök a törökökkel vagy a franciák a bretonokkal, ne csodálkozzunk, hogy radikalizálódás tapasztalható – mondta, hozzátéve: a kisebbségek azért menekülnek a nacionalizmusba, mert kirekesztve érzik magukat, nem vehetnek részt az őket érintő kérdések meghozatalában. Smaranda Enache emberjogi aktivista, a Pro Európa Liga társelnöke elmondta: napjainkban Európában morális kérdés a kisebbségek védelme, emellett pedig a stabilitás és jólét egyik feltétele is. Véleménye szerint nagy kihívást jelent, hogy míg egyes tagállamokban ésszerű megoldás az autonómiák létrehozása a kisebbségek védelmében, addig erre a kelet-európai tagállamokban, például Romániában, nem tekintenek egy természetes megoldásként. Josef Marko a bolzánoi Európai Akadémia Kisebbségi Jogi Intézetének igazgatója kihangsúlyozta, hogy 200 éve folyamatosan problémát jelent a többség számára a kisebbségi közösségek helyzetének rendezése, amelyben a kormányzásnak kulcsszerepe van. Szilágyi Zsolt az EMNP elnökeként a konferencia záródokumentumának tartalmára vonatkozóan tett kiegészítő javaslatokat. Az Európai Néppárt frakciója kérje az Európai Bizottságot, hogy készítsenek átfogó elemzést a pozitív, előremutató tagállami gyakorlatokról, ezek követését ajánlhatná a Bizottság a különböző tagállamoknak. Ezzel párhuzamosan a negatív gyakorlatokat, politikákat is vizsgálni kellene, amelyek egy közösség, egy kultúra eltűnéséhez, asszimilációjához vezetnek. Az őshonos kisebbségek ügyét az Európai Bizottság valamelyik biztos felelősségi körébe kellene utalni. Az európai kisebbségi ombudsman intézményének felállítása is jó lehetőség lehet, különösképpen abból kiindulva, hogy több tagállamban ez az intézmény már létezik. Vincze Loránt FUEN-alelnök, az RMDSZ külügyi titkára kiemelte: a vitán el sem hangzott az a megközelítés, hogy a többségnek veszíteni valója lenne a kisebbségek helyzetének rendezésével. Vincze szerint azért nem hangzott ez el, mert ez a kérdés ebben a formában nem is létezik. A közmeghallgatás következtetéseit Gál Kinga fideszes EP-képviselő foglalta össze. Zárásként elhangzott: a Lisszaboni Szerződés jogi hátteret biztosít a nemzeti kisebbségek védelmére és bármilyen nemű diszkriminálása ellen, azonban a hagyományos nemzeti kisebbségeket érintő kérdések megnyugtató rendezésének hiányában állandóak a politikai feszültségek, konfliktusok és jogsértések. Ezek megoldását tervezik elősegíteni a LIBE szakbizottság néppárti tagjai az elkövetkezendő időszakban egy, az őshonos kisebbségek védelmére vonatkozó irányvonal kijelölésével. (forrás: szerk., MTI, Sógor Csaba, Winkler Gyula és Tőkés László EP-képviselők közleményei) Transindex.ro 2015. június 5.Erdély – pergőtűzben (1.)Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években. Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is. Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról. Hamis tanúk, milicista cerberusok E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre. A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni! A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!) Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”. A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától. Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását. Akasztani jöttek Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam. Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból. Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé. Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre. Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna. Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása) Stratégia a beolvasztásra Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik. Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el! Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg. A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője. A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van. A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt. A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren Tófalvi Zoltán Krónika (Kolozsvár) 2015. június 11.Marosvásárhely fekete márciusa – Még mindig fájSzűknek bizonyult tegnap este Sepsiszentgyörgyön, ahol a Marosvásárhely fekete márciusa című, immár harmadik kiadásához érkezett könyvet és a Fehér januártól fekete márciusig című filmet mutatták be. A szerző Kincses Előd mellett Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője beszélt azokról az eseményekről, amelyek máig fájnak és mérgeznek, mert kivizsgálásuk huszonöt év után sem kezdődött el. Megrázó képsorokat láthattunk már az új világ kezdeteiről is: 1989 decembere, a diktatúra bukása után alig néhány héttel, 1990. január 12-én nyíltan beszélnek arról, hogy a frissen alakult vezető szerkezetekben – Nemzeti Megmentési Frontokban – „túl sok” olyan személy van, aki a régi gárdát képviseli, és önmagát kívánja átmenteni a zavaros időkön. Január 30-án a Bolyai Farkas Líceum magyar diákjai ülősztrájkkal követelik iskolájuk önállóságát, február 9-én a román tagozat diákjai és tanárai tüntetnek azért, hogy vonják vissza a tanügyminiszter rendeletét, és ne költöztessék el őket más épületbe. Ez meg is történt – közben pedig Kincsest (aki megyei alelnökként a tanév végére halasztotta volna az iskolák szétválasztását) a magyarok megalkuvónak, a románok hazugnak nevezik. Másnap, február 10-én közel százezer magyar vonul fel Marosvásárhelyen némán, gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért; erre azóta sem érkezett válasz. A következő felvételek március 19-éről, majd 20-áról sorjáznak: imádkozó tömeg és nyugalomra intő szónokok a magyar oldalon, üvöltő hordák, vasvillák a másikon. Középütt feltűnik egy román fiatalember is, aki megbékélést szorgalmaz (később elviselhetetlen nyomás alá kerül és szomorú véget ér). A történteket nagyjából ismeri az erdélyi magyarság, mégis vannak új elemek, hiszen sok minden csak most került napfényre – és még a ködösítés is tart, például Scrieciu tábornok 2010-ben adott interjújában első hallásra az az egyetlen mondat lehet igaz, hogy a köztiszteletben álló Király Károlyt azért nevezték ki Bukarestbe, mert nem akarták, hogy Marosvásárhelyen megakadályozza, amit a sötét erők kiterveltek... Megszólalnak a pogrom sebesültjei és tanúi is, és azt is megtudhatjuk, hogy valaki a Zsil-völgyi bányászokat is vonatra ültette, Székelykocsárdon állították le őket. Kincses Előd könyve erről és ennél többről szól – immár románul is – az érdeklődőknek. Smaranda Enache szerint a legátfogóbb, legmélyebb és legőszintébb vallomás kerül vele az olvasók kezébe erről az időszakról, amelynek számbavételéhez nem csupán fáradságos munkára, hanem jókora bátorságra is szükség volt, mert amikor a gyűlölet lavinája elindul, nehéz ellenállni. Néhány ember mögéje látott az eseményeknek, próbálta leállítani őket, és próbált maga is lábon maradni, de Marosvásárhely fekete márciusa csak egy része volt egy olyan eseménysorozatnak, amely 1990 januárjában az első bányászjárással kezdődött, és júniusban a bukaresti Egyetem téren tetőzött, de csak 1999-ben, az utolsó bányászjárással ért véget. Ezeknek a kivizsgálása már elkezdődött, és bár a vásárhelyi összecsapást még egyetlen ügyész sem vizsgálja, kikerülhetetlen lesz. Ha ez nem történik meg, a magyar kártyát mindig elővehetik; Kincses Előd lejáratása huszonöt éve tart, de ő a száműzetést is vállalva kiállt az elvei mellett, és erre ma is szükség van – vélekedett. Végül kijelentette: a múlt tisztázásával létrejöhet az a megbékélés, amelyben mindennek ellenére hittünk a diktatúrában is – miért ne hinnék benne most, amikor szabadabbak vagyunk? A kialakult élénk beszélgetésben elhangzott: a fekete március előidézésében a volt Securitate és a megélhetési románok voltak a leginkább érdekeltek, de nagyobb játszmák is voltak akkoriban: a Szovjetunió még nem bomlott fel, a Nyugat pedig még nem nyílt meg a kommunizmust lerázó országok előtt. Kincses Előd meghurcoltatásairól beszélt, szóba került, hogy a szélsőségesen magyarellenes Vatra Românească szervezet más városokban is próbálkozott a feszültségkeltéssel, kisebb-nagyobb kanyarok után az is, hogy azóta húszezer magyar tűnt el Marosvásárhelyről, és ahogy a jelenlegi igazságszolgáltatás kinéz, ma sincs, aki megvédje a magyar közösséget. A két és fél órás találkozó dedikációkkal ért véget. Demeter J. Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 15.Erdélyben lesz közös jövőSmaranda Enache a magyar–román együttélésről Smaranda Enache asszony, a román–magyar párbeszéd egyik kezdeményezőjeként, a két nép közötti történelmi megbékélés letéteményeseként, a jogainkért folytatott harc következetes támogatójaként és a mindenkori igazság melletti kiállás rendíthetetlen bajnokaként lopta be magát az erdélyi magyarság szívébe immár több mint 25 esztendeje. A Pro Európa Liga emberjogi szervezet társelnökével a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban beszélgettünk a békés együttélés kialakításának lehetőségeiről, illetve akadályairól és a marosvásárhelyi áldatlan helyzetről, természetesen magyar nyelven. – Ön szerint melyek a román–magyar együttélés buktatói? – Elsősorban az, hogy nincs meg a kellő akarat egymás megismeréséhez, és a kellő bátorság a másik elfogadásához. Pedig a román–magyar kapcsolatok a régmúltban gyökereznek, és néhány szerencsétlen kivételtől eltekintve, az eltelt évszázadok során pozitívnak mondhatók. Mi, románok például sokat tanultunk a magyaroktól, merítettünk a civilizációjukból, és kultúrájuk is hatással volt ránk, Erdélyt pedig el sem tudnám képzelni a magyarok hozzájárulása nélkül. Ennek ellenére azonban ki kell mondani, hogy a kommunizmus éveiben létezett egy kisebbség- és főleg magyarellenes beolvasztási politika, s ennek még mindig vannak képviselői a román társadalomban, hiszen továbbra is haszonélvezői szeretnének maradni a mesterségesen szított ellentéteknek. A népek közötti súrlódás ugyanakkor nem egyedi vagy új keletű állapot, a történelem folyamán többször is előfordult például a franciák és németek között, viszont nekik örvendetes módon sikerült túllépni ezen. Minden azon múlik, és ez egyben a legnagyobb kihívás is, hogy mekkora a társadalmi aránya azoknak, akik őszintén a történelmi megbékélés hívei. Jelen pillanatban pedig ezzel kapcsolatban sajnos azt kell mondanom, hogy még sokkal többen vannak azok, akik különböző okok miatt az ellentétek és bizalmatlanság fenntartásában érdekeltek, szemben a vélt sérelmeken magukat túltenni és a valósakat orvosolni óhajtókon. – Végigtekintve közös történelmünkön, bár néhányszor sikerült egymás ellen fordítani minket, azért az összefogásra és egymás megsegítésére sokkal több példa van, és nem az ellenségeskedés, hanem a békés egymás mellett élés jellemző a két nép viszonyára. Mindezt figyelembe véve, mit kellene tegyünk mi, magyarok, és mit a románok, hogy ismét normalizáljuk a kapcsolatokat? – Elsősorban az államtól legyenek elvárásaink, és ezeket fogalmazzuk meg a politikusaink felé, hiszen azért választottuk meg őket, hogy a csend és béke megteremtésére irányuló óhajunknak is eleget tegyenek, és gyűlöletszítás helyett oldják meg úgy az időnként felmerülő gondokat, hogy ez megvalósulhasson. Román részről ugyanakkor a gyermekeket és ifjakat olyan szellemben kell nevelni, hogy készek legyenek a másság elfogadására és befogadására, ehhez viszont feltétlenül szükség van a magyarok történelmének és hagyományainak a megismerésére. Jelen pillanatban ugyanis egy aszimmetrikus helyzet áll fenn, mert amíg a magyarok többé–kevésbé beszélik a román nyelvet, és ismerik a román kultúrát, addig a románok szinte semmit sem tudnak a magyarságról, ezért velük kapcsolatban félre lehet vezetni őket. Ezen az áldatlan helyzeten végül is az állam tudna hathatósan változtatni, lehetővé téve, hogy a keretei között élő nemzeti közösségek megismerhessék egymás nyelvét és kultúráját. Ezen kívül a régiók történelmének tanítására is gondot kellene fordítani, hiszen míg a magyarok ismerik például Erdély valós múltját, a románok elől el van titkolva ez, így pedig el lehet hitetni velük, hogy itt évszázadokon keresztül magyar elnyomás alatt nyomorogtak, miközben általában jobban éltek, mint a román vajdaságokban. – És mi dolgunk lenne nekünk, magyaroknak? – Határozottabban fel kellene vállalniuk erdélyi mivoltukat, mert szükség van ugyan a nemzeti érzésre, s az összmagyarsághoz való tartozás tudatára, azonban azt sem szabad elfeledni, hogy mi, románok és magyarok, mind erdélyiek is vagyunk, e lét minden sajátosságával. Ezért nagyon fontosnak tartom az erdélyi tudat táplálását és az egykor létező összetartozás érzésének megerősítését, amire különben számtalan lehetőség nyílik, például pártok vagy alapítványok létrehozása. Azon kívül tehát, hogy figyelünk a nemzeti sajátosságainkra, a régiós, vagyis az erdélyi értékekre is figyelnünk kell. Ez többek között azt jelenti, hogy nekünk, románoknak nagyon kell fájjon, ha a magyarok elhagyják Erdélyt, mint ahogy a magyaroknak is fáj, ha a románok ahelyett, hogy testvéri szeretetben és szolidaritásban élnének velük, felülnek a Bukarestből jövő uszításoknak. Mindkét félnek meg kell tanulnia ellenállni az Erdélyen kívülről jövő gyűlöletszításnak, hiszen ez a föld közös hazánk, mely összeköt, és legyünk rá büszkék, hogy itt és együtt élhetünk. – Ön mit válaszol, ha külföldön rákérdeznek a születési helyére és nemzetiségére? – Azt, hogy én erdélyi román vagyok, és azt szeretném, ha a magyarok is büszkén vállalnák erdélyi mivoltukat, mert a márciusi marosvásárhelyi események és a jelenlegi zaklatások ellenére nekünk egyetlen lehetőségünk van, az erdélyi tudat erősítése, mert ha ez sikerül, az meghozza a megoldást is. – Marosvásárhely. Milyen volt ott a légkör régen, és milyen most? – Amint már említettem, a múltban Erdély-szerte, s így ebben a városban is létezett és működött a beolvasztási politika, azonban ez nem tudta megmérgezni a magyar–román viszonyt, főképp, hogy a diktatúrában az emberek ösztönösen összefogtak. A jelenlegi helyzetről pedig azt tudom mondani, hogy nagyon sajnálom Marosvásárhelyet, mert egy megbüntetett város. Az 1990-es márciusi véres összecsapásokat azért provokálták ki, hogy megosszák a magyarokat és románokat, de ez nem sikerült teljes mértékben, ugyanis a magyar–román együttélés nagyjából most is békés keretek között zajlik. A történtek miatt viszont a városról egy olyan ronda kép alakult ki a köztudatban, mely következtében a fejlődés peremére sodródott, mert ide nem jönnek a befektetők. Ugyanakkor megvonván azt a lehetőséget, hogy a középkorhoz hasonlóan ismét Székelyföld fővárosa legyen, zárt várossá tették, annak ellenére, hogy ez a státus az itt lakó magyaroknak és románoknak egyaránt szép jövőt biztosított volna. Azt is észre kellene venni továbbá, hogy a Marosvásárhelyen jelenleg is folytatott politika nem csak a magyarok, hanem a románok ellen is irányul, mert őket is elzárja attól a lehetőségtől, hogy ez a város fejlődésnek indulhasson, pedig a múltja kapcsán is megérdemelné, hogy fontos szerepet töltsön be Erdély életében. – Mi, egyszerű magyarok és románok, tehetünk-e valamit azért, hogy ezt az áldatlan helyzetet feloldjuk? – Elsősorban össze kell fogni, mindennek ellenére, és újra kell építeni egymás között a bizalmat, de meg kell erősíteni a regionális érzelmet is, vagyis megérteni és megértetni, hogy mi itt mindannyian erdélyiek vagyunk. Erre van remény, mert amint ezt a sok közös rendezvény és megnyilvánulás is igazolja, a 25 évvel ezelőtt kirobbantott összecsapások okozta sebek mára már gyógyulóban vannak. Ezeket a folyamatokat kell felkarolni és erősíteni, anélkül hogy bármelyik fél is lemondana a nyelvéről, az önazonosságáról, a jogaiért folytatott harcról, vagy a vallásáról, hiszen Erdély nagyon szegénnyé válna, ha itt egy homogén régió jönne létre. – Végezetül, hisz-e ön a közös magyar–román, román–magyar erdélyi jövőben? – Nagyon mélyen hiszek, amit bizonyít, hogy eddig is ennek megvalósításáért munkálkodtam és tevékenykedtem, hiszen, ha nekem megadatott az a kiváltság, hogy két kultúrában nőhessek fel és élhessek, azt szeretném, hogy az utánunk jövők is részesedhessenek belőle. Az ugyanis, hogy mi együtt vagyunk, nem gondot, hanem egy hihetetlenül nagy értéket, egy csodálatos vagyont jelent, olyan szilárd alapot, amire lehet közös jövőt építeni. Éppen ezért azt szeretném, hogy minél több és több román fedezze fel a magyarság egyedi kincseit, és az erdélyi értékek létrehozásában, valamint kultúra kialakításában játszott óriási szerepét a történelem során, ugyanakkor pedig a magyarok tanúsítsanak több bizalmat a románok iránt, és nyissanak feléjük, mert nem minden erdélyi román nacionalista és sovén. Minderre pedig, ha képesek leszünk, akkor itt lesz magyar, lesz román, és lesz közös magyar–román erdélyi jövő. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. július 23.Támpontok újratervezéshez (Tusványos huszonhatodszor)Huszonhatodik alkalommal toborozta találkozóra polgárait Tusványos Köztársaság, és a tegnap délelőtti megnyitó felszólalói korszakváltó idők meghatározó, útkereső eseményeként harangozták be a negyedszázados szabadegyetemet és diáktábort. Az idei mottó: Több mint fesztivál, s mint a moderátor Demeter Szilárd szavaiból kiderült, azért ez, mert az RMDSZ kongresszusa lefoglalta a korábban általuk is fontolgatott Újratervezés szlogent. Tegnap délelőtt már tisztességes nyüzsgés fogadta a Tusnádfürdőre érkezőt. Az idei újdonság, a beléptetőrendszer egyelőre nem okozott fennakadást. Sátrak lepték el az Olt menti üdülőtelep házainak udvarát, megteltek a panziók, szállodák, a Tusványosnak otthont adó kempingre is kitehetik a megtelt táblát. Felhúzták a lacikonyhákat, kipakoltak az árusok, mint kiderült, több mint háromszáz fős kiszolgálószemélyzet igyekszik teljesíteni a vendégek igényeit. Korszakhatár A megnyitó a szokott formában zajlott, az alapítók, szervezők, házigazdák rövid köszöntésére épült. Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke támpontokkal szolgált arról, mi várható a következő napokban. Ő fogalmazta meg, Tusványos azért több, mint fesztivál, mert a magyar polgári, nemzeti, politikai közgondolkodás kiemelkedő intézménye. Véleménye szerint olyan politikai korszakhatárhoz érkezett Európa, amely az 1989–90-es rendszerváltás időszakához hasonlít, új geopolitikai helyzet van kialakulóban. Felidézte, hogy a Magyarországgal és Romániával egyaránt szomszédos Ukrajnában kegyetlen háború zajlik, amelyben már több mint tízezren haltak meg, brutális terrorizmussorozattal kényszerülünk szembenézni, no meg rendkívül nagy arányú népvándorlással, és a görög válság miatt az Európai Unió nemrég majdnem rálépett egy olyan pályára, amelynek következményei beláthatatlanok lettek volna. Az EU nagyon mély válságot él át, stabil és instabil erők küzdelmének helyszíne, Magyarország pedig a stabilitás megteremtéséért száll síkra – jelentette ki Németh Zsolt. Beszélt az Európa külső és belső stabilitását meghatározó tényezőkről, Közép-Európa szerepéről és arról, hogy e térség sikeréhez nélkülözhetetlen a magyar–lengyel, illetve a magyar–román kapcsolatok normalizálása, és a következő választási év kulcsfontosságú ebben a tekintetben. Véleménye szerint a magyar–román kapcsolatokban 2012 óta süketek párbeszéde zajlik, ezen változtatni kell, mert az erdélyi magyarság számára igen nagy a tétje, hogy ennek során milyen lesz a nemzetpolitika iránya. Németh Zsolt kiemelte, hogy az elmúlt időszakban felértékelődtek a nemzetpolitikák, van, amelyik rombol – példaként Ukrajna orosz lerohanását említette –, és kihangsúlyozta, hogy a magyar nemzetpolitika a stabilitás nemzetpolitikája, nem lesz stabil Közép-Európa, amíg nem lesz jellemző a közösségek új tisztelete. Fontos témák Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár kifejtette, a jelenlegi nehéz világpolitikai helyzetben újra kell fogalmaznunk magunkat, támpontokat kell keresnünk, erre ad lehetőséget Tusványos. Felidézte, hogy számos olyan ötlet, terv pattant ki ezen a szabadegyetemen, amelyből később törvények, nemzetpolitikai sikerek születtek. Éppen ezért nem hiábavaló az itteni találkozás – üzente a kétkedőknek. Toró T. Tibor, az EMNP alelnöke, szintén az alapítók egyike az idei tábor témái közül emelte ki a számára legkedvesebbeket: jelen lesznek az Európai Szabad Szövetség pártjának képviselői, ami azért fontos, mert jelzi, törekvéseikkel nincsenek egyedül, vannak szövetségeseik. Téma lesz ismét az autonómia, erőltetik, mert „mindig jutunk egyről a kettőre, de soha nem a végére”, tavalyhoz képest immár van két autonómiastatútum, arra keresik a választ, hogy a kettő több-e mint az egy. Próbálják feltérképezni, mi történik a korrupcióellenes harc címszava alatt Romániában; és szót kapnak az erdélyi román transzszilvanisták, autonomisták, akik még nem rendezték soraikat, de jó szövetségeseik lehetnek a magyarságnak az autonómiaküzdelemben. Hol marad a párbeszéd? Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az elmúlt napok leggyakoribb kérdéseire válaszolt: hol marad Tusványos programjából a párbeszéd? Mint fogalmazott, ők nyitottak voltak most is, ám a párbeszédhez két fél kell, a román meghívottak jelentős része még válaszra sem méltatta megkeresésüket. Felkeresték Kovászna és Hargita megye prefektusát, ám ők nem akartak párbeszédet a magyar szimbólumok üldözéséről, nem válaszolt meghívójukra Laura Codruţa Kövesi országos főügyész, de a külügy képviselői sem. Itt van azonban, mint minden évben, Smaranda Enache, Sabin Gherman és Cristian Pârvulescu. A magyar–magyar párbeszéd is dugába dőlt, hívták az RMDSZ elnökét a pénteki nemzetpolitikai kerekasztalra. A szervezők nevében Tárnok Mária, a Pro Minoritate Alapítvány elnöke számolt be arról, hogy idén 28 partnerrel szervezték a húsz helyszínen zajló programokat, melyeken naponta 150 előadó mutatkozik be. Az erdélyi társszervező Magyar Ifjúsági Tanács elnöke, Fancsali Barna az idei újdonságokról számolt be, türelmet kért az új beléptetőrendszer okozta esetleges nehézségekért. A megnyitó utolsó felszólalójaként Albert Tibor tusnádfürdői polgármester viccekkel tűzdelt rövid beszédben köszöntötte a vendégeket, mint fogalmazott a tábor már úgy hozzátartozik a település életéhez, mint a sátoros ünnepek. Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 21.Autonómia: elmélet és gyakorlatÖnálló döntéshez való jog "A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumsorozatának idei utolsó állomása, amelyet Autonómia: elmélet és gyakorlat címmel szerveztünk, ismételten arról győzött meg mindenkit, hogy folytatnunk kell a párbeszédsorozatot, hiszen mérvadó előrelépés a kisebbségi közösségek és a többségi társadalom kapcsolatában csak akkor következhet be, ha képviselőik egymást folyamatosan informálják a közösségeik számára fontos témákról, problémákról" – jelentette ki Borbély László, az alapítvány elnöke a kétnapos szeminárium záróbeszédében. Borbély szerint az RMDSZ azért választott a dél- tiroli autonómiamodellhez hasonló tervezetet, mert abban világosan meg vannak fogalmazva azok a kitételek, amelyek minden téren védelmezik a kisebbségben élő közösségeket. Az európai idegengyűlölet és nacionalizmus "A menekültügy egyik napról a másikra nem megoldható problémáinak orvoslása után is szembe kell néznünk majd az idegengyűlölettel és nacionalizmussal. Ez a mi kisebbségi törekvéseinkben is jelentősen megnehezíti a megoldás- és partnerkeresést. De nem jelenti azt, hogy megtorpanunk, és nem beszélünk a romániai magyar közösség célkitűzéseiről" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ elnöke szerint a jelenlegi geopolitikai helyzet nem kedvez az őshonos kisebbségek jogairól és törekvéseiről való közéleti állásfoglalásnak, de erről mégis folyamatosan beszélni kell, még akkor is, ha az Európai Uniót most a határainál történő helyzet foglalkoztatja, és az aktuális téma a menekültügy. A kisebbségi jogok tekintetében három korszakról beszélt: az első 1993-ig tartott, Romániának az Európa Tanács parlamenti közgyűlésébe való felvételéig. A másodikban a kisebbségek képviselői sikeresen fogadtatták el törekvéseiket a többségi társadalommal. Ennek azonban 2007-ben, Románia EU-csatlakozásával vége szakadt. A jelenlegi, harmadik korszakban lelassult a kisebbségi jogok érvényesítése, a többségi politikumra nem nehezedik külső nyomás, nemzetközi szintű elvárás. Elmondta, hogy tavaly bocsátották közvitára a regionális autonómiára vonatkozó törvénytervezetüket, amely kiindulópontként a működőképes dél- tiroli modell elemeit használta fel. Viszont az autonómia közvitája kapcsán nehezményezte a folyamatosan ismétlődő berögződéseket, sztereotípiákat, illetve a másság és az újszerűség keltette félelmeket. Kelemen Hunor a tanügyi törvényt nevezte az utolsó olyan romániai jogszabálynak, amely a kisebbségi közösségek igényeit is figyelembe vette, de felháborítónak tartja, hogy a törvény előírásait nem sikerült betartatni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Európának jelenleg nincs megoldása Európának jelenleg nincs megoldása az etnikai kérdések rendezésére – jelentette ki Markó Béla szenátor. Véleménye szerint téves megközelítés, ha az autonómia kapcsán kizárólag egyfajta közigazgatási felosztásra gondolunk. "Az autonómia egy olyan elv, amely elválaszthatatlan az etnikumközi viszonyok általános rendezésétől, gyakorlatilag nincs elvi, csak nagyságrendi különbség például egy önálló magyar iskola és egy bizonyos terület sajátos státusának elfogadása között. Az autonómia ugyanis nem más, mint az önálló döntéshez való jog mindazokban a kérdésekben, amelyek az adott kisebbséget érintik. Az önálló döntéshozatalhoz való jog elengedhetetlen feltétel a kisebbségi közösségek önazonosságának megőrzéséhez" – jelentette ki. A menekültválság kapcsán úgy vélte, a jelenlegi feszültségek nem az egységes Európát, hanem a nemzetállamokat erősítik. "Az európai vezetőknek most lett volna alkalmuk arra, hogy együttműködjenek, ehelyett kerítéseket építenek egymás között" – tette hozzá. Fel kell gyorsítani a megértés és elfogadás folyamatát "Jogosan érezzük úgy, hogy kevés az előrelépés, tapasztaljuk, hogy a többség, a romániai elit nem áll készen az EU több mint 16 országában sikeresen működő kollektív jogok rendszerének elfogadására. De látnunk kell, hogy a román társadalom a szociális, gazdasági élet számos más területén is lassan fejlődik. Elég, ha az elmulasztott országos jelentőségű infrastruktúra-fejlesztésekre gondolunk, a megígért és soha meg nem épített sok száz kilométer autópályára" – fogalmazott Vincze Loránt, a FUEN alelnöke. Kijelentette: szeretné, ha egy következő konferencián az autonómiamodellek között már az erdélyi magyarok önrendelkezéséről is beszámolhatna, és az autonóm területek zászlói között a székely zászló is ott lenne. Mint mondta, az autonómia romániai elfogadtatását célzó munkát folytatni kell: "érdekvédelmi szervezetként, európai partnereink segítségével az a feladatunk, hogy a megértés és elfogadás folyamatát minden eszközzel felgyorsítsuk. Ehhez folyamatosan ismételgetnünk kell érveinket, koncepciónkat, szövetségeseket kell keresnünk a román többség soraiból, és mindezek mellett fel kell mutatnunk a magyar közösség egyöntetű támogatását". Az autonómia megoldása Romániában várat még magára Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke hangsúlyozta: az autonómiáról szóló kerekasztalok, egyetemi kutatások, rendezvények már huszonöt éve zajlanak, de az eredmények nem igazán látszanak. Arról is beszélt, hogy a PEL mindig is támogatta az autonómiát mint demokratikus megoldást a magyar közösség megmaradására Erdélyben és szülőföldjén. "Ez 25 év után sem változott meg. Meglátásom szerint, amíg Romániában létezik a megosztottság a magyar közösségen belül az autonómia eszközeivel kapcsolatosan, amíg az Európai Unióban a kisebbségek státusa nem prioritás, az autonómia megoldása Romániában is várat még magára. Azt hiszem, ebben a kontextusban nagyon fontos lenne, hogy a magyar közösség állítson össze egy leltárt arról, amit a 25 év alatt elért, és azokról az elvárásokról, amelyek léteznek, és ezen belül a különböző törvényeket és a különböző autonómiaformákat is nevezze meg. Ugyanakkor meg kell nevezni, kik a partnerek ebben. Fontos elmondani, hogy az autonómia megvalósítása a liberális demokrácia elveit, az európai közösséget fogja megerősíteni, és ezt a dokumentumot feltétlenül román és angol nyelven is meg kell jelentetni, mert ebben a pillanatban sokan úgy érzik, hogy többfajta autonómia is létrejöhet: olyan autonómia is, amiben egy állam kerítéseket húzhat fel, de olyan is, amiben egy nagyhatalom elfoglal egy félszigetet. Fontos, hogy a romániai magyar közösség erőteljesen tudja kifejezni, hogy az az autonómia, amire vágyik, nem szeparatizmus, a demokratikus elvekre és az európai hagyományokra épül, és azokat erősíti" – jelentette ki a PEL elnöke. A tanácskozáson jelen volt Gabriel Andreescu, a Nemzeti Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem tanára, Carla Andrea és Constantin Sergiu, a Bolzanói Kisebbségkutató Intézet munkatársai, Firczak Gheorghe, a Romániai Rutének Kulturális Egyesületének elnöke, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Frunda György, a miniszterelnök tiszteletbeli tanácsosa, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Márton Árpád képviselő, az RMDSZ autonómiatervezetének társszerzője, Nastasa- Kovács Lucian, a Román Akadémia G. Baritiu Történelemtudományi Kutatóintézetének munkatársa, Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi Gh. Sincai kutatóintézetének munkatársa, Cristian Pirvulescu egyetemi tanár, a Pro Demokrácia elnöke, Salat Levente egyetemi tanár – BBTE, Sigmirean Cornel egyetemi tanár – Petru Maior, Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Szokoly Elek politikai elemző. Konklúzióként fogalmazódott meg, hogy bár léteznek érvényben lévő kisebbségi törvények, és Románia több nemzetközi egyezményt is aláírt, nincs egy olyan követési rendszer, amely a vállalt jogok alkalmazását biztosítaná. A résztvevők egy olyan monitoring- rendszer kialakítását javasolták, amely világosan megfogalmazza, milyen kötelezettségeik vannak azoknak az intézményeknek, amelyeknek a törvény szerint alkalmazniuk kell a nemzeti kisebbségi közösségekre vonatkozó jogszabályokat. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 30.Főpróba volt a marosvásárhelyi véres zavargásAz 1990. júniusi bukaresti bányászjárás dossziéjának újranyitása után indokolt, jogilag pedig lehetséges lenne a márciusi marosvásárhelyi véres zavargások ismételt kivizsgálása is – véli Kincses Előd ügyvéd, az akkori események emblematikus alakja. Mint a Népszabadságnak elmondta: ebben az esetben is érvényes az indoklás, amelyre hivatkozva az Emberi Jogok Európai Bírósága arra kötelezte Romániát, hogy 25 év után végre folytassa le a nyomozást az ellenzék bukaresti tüntetéssorozatának vérbe fojtása ügyében. Ennek kapcsán a múlt héten vádlottként idézték be a rendszerváltás utáni ideiglenes kormányzótanács vezetőit, élükön Ion Iliescu volt államelnökkel és Petre Roman exkormányfővel. Emberiesség elleni bűnökkel vádolják őket, ami nem évül el. Hasonló besorolás alá esnek Kincses szerint az 1990. március 19–21. közötti marosvásárhelyi események is. – Pogromkísérlet volt, ami szintén nem évül el – hangsúlyozta. Az ügyvéd úgy látja, hogy Marosvásárhely volt a főpróbája a demokratikus ellenzék elleni, több halálos áldozattal járó 1990. júniusi atrocitásoknak. Márciusban ugyanúgy vonatokkal szállították a bányászokat Marosvásárhely felé, csak végül a székelykocsárdi (Razboieni) vasútállomásról visszafordították a szerelvényeket, miután kiderült, hogy a székelyudvarhelyi gyárak feltüzelt munkásai mégsem mennek az erdélyi városba – idézte fel Kincses, aki személyesen beszélte le a székelyeket a marosvásárhelyi bevonulásról. Így már a készültségbe helyezett zalatnai mócok sem indultak el Marosvásárhelyre. Őket Kincses szerint – a bányászjárás kapcsán szintén vád alá helyezett – Gelu Voican-Voiculescu egykori miniszterelnök-helyettes értesítette, hogy már nincs szükség rájuk. Az egykori hatalom által a magyarok „provokációinak” számlájára írt konfliktus esetleges irányítottságát soha nem vizsgálta romániai hatóság. Magánszemélyek ellen folyt eljárás, de elmarasztaló ítéletet kizárólag magyarok ellen hoztak. Legutóbb 2010-ben élt panasszal az ügyben Kincses Előd és Smaranda Enache emberi jogi aktivista, de a legfőbb ügyészség válaszra sem méltatta őket. Pedig az utóbbi években rengeteg tanúvallomás és egyéb bizonyíték került elő, amelyek arra utalnak, hogy Marosvásárhelyen nem helyi konfliktus volt, hanem egy Bukarestből irányított eseménysor, amely ürügyként szolgált a Ceausescu-rezsim bukása után felszámolt titkosrendőrség újraalakításához. Ez meg is történt 1990. március 26-án, Román Hírszerző Szolgálat néven. Az új hatalom viszonya a hírhedt Securitatéval kezdettől fogva ellentmondásos volt. A diktatúra legrettegettebb és leggyűlöltebb intézményét 1989. december 26-án a védelmi minisztérium alá rendelték, majd 30-án elnöki rendelettel feloszlatták. Az ügynököket azonban nem eresztették szélnek, hanem csak három hónapos fizetett szabadságra küldték. – A román közvéleményt meg kellett győzni arról, hogy a „magyar veszély” miatt szükség van a titkosszolgálatra – emlékezik vissza Kincses Előd. Az ügyvéd szerint az áldozatok örökösei, özvegyei kérhetnék, hogy a román ügyészség vizsgálja ki az öt ember halálával és több száz megsebesülésével járó, a köztudatban „fekete márciusként” élő eseményeket. nol.hu Erdély.ma 2015. november 27.Tudomást sem akarnak venni a marosvásárhelyi vérengzésről„A nyilvántartásunkban nem szerepel az önök által megjelölt tárgyú büntetőeljárás” – válaszolta Románia legfőbb ügyészsége a Népszabadság kérdésére, hogy folyik-e bármilyen vizsgálat az 1990-es véres marosvásárhelyi eseményekkel összefüggésben. Kincses Előd ügyvéd és Smaranda Enache emberjogi aktivista 2010-ben fordult beadvánnyal a bukaresti legfőbb ügyészséghez, kérve, hogy folytassák le az eljárást az öt ember halálával és több száz megsebesülésével járó „fekete március” ügyében. – Azért fordultunk Bukaresthez, mert semmiféle információnk nem volt arról, hogy a Maros megyei ügyészség nyomozott volna ebben az ügyben mások ellen a magyarokon kívül – magyarázta lapunknak Kincses. Az ügyvéd – aki a 26 évvel ezelőtti események egyik emblematikus alakja volt – hozzátette: beadványukat válaszra sem méltatta az ügyészség. Lapunk közérdekű adatigényléssel fordult a román legfelsőbb ügyészséghez, amelyben két kérdésre kértünk választ, indult-e vizsgálat az 1990. március 19–21-i marosvásárhelyi eseményekkel összefüggésben Kincses és Enache beadványa nyomán, illetve van-e folyamatban bármilyen eljárás az említett eseményekkel összefüggésben. (Az ügyészség a törvényes határidő lejárta után válaszolt, mindössze azt követően, hogy a válasz hallgatólagos megtagadása miatt panaszt tettünk, és világossá tettük, hogy készek vagyunk perre vinni a dolgot.) Az egymondatos, nemleges válasz nem lepte meg Kincses Elődöt, aki úgy tudja, hogy „miután elővették Ion Iliescut” – a volt államfőt – a bányászjárás kapcsán, a „fekete március” halálos áldozatainak túlélő házastársai újabb jogi lépést fontolgatnak. Az 1990. júniusi bányászjárás ügyében a legfőbb ügyészség korábban lezárta a vizsgálatokat arra hivatkozva, hogy a bűncselekmények elévültek. Viszont az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) 2014 szeptemberében az atrocitások kivizsgálására és kártérítésre kötelezte a román államot. A strasbourgi testület szerint az áldozatoknak joguk van a hatékony jogorvoslathoz függetlenül attól, hogy mennyi idő telt el az atrocitások óta. Ennek nyomán indult eljárás Ion Iliescu volt államfő és több korábbi vezető politikus ellen emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával. Korábban a román ügyészség úgy tartotta, hogy emberiség elleni bűnnek csakis háború idején elkövetett cselekmények minősíthetők – magyarázta lapunknak Diana-Olivia Hatneanu, a Romániai Helsinki Bizottság (APADOR-CH) emberjogvédő szervezet jogásza, aki a bányászjárások áldozatait az EJEB nagykamarája előtt képviselte. A bányászjárás-dosszié újranyitása fordulópontot hozhat a marosvásárhelyi események ügyében is, Kincses szerint ugyanis az EJEB indoklása alkalmazható az ügyvéd által pogromkísérletnek minősített „fekete március” esetében is. Az ügyben eddig csakis magánszemélyek ellen folyt eljárás, elmarasztaló ítéletet pedig kizárólag magyarok ellen hoztak. (Az elítéltek közül Cseresznyés Pál hat évet töltött börtönben, mielőtt a demokratikus ellenzék 1996-os hatalomra kerülése után, elnöki kegyelemmel szabadult.) Viszont senki nem vizsgálta, hogy ki tervelte ki és irányította a magyarellenes atrocitásokat, amit az erdélyi magyarok egy része tényként kezel. A hét elején a legnagyobb forradalmár szervezet, az 1989. december 21. Egyesület mintegy száz tagja nyújtott be óvást a katonai ügyészség döntése ellen, amellyel lezárta a nyomozást a mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő román forradalom kapcsán. Teodor Maries, a legnagyobb forradalmár szervezet, az 1989. december 21 Egyesület vezetője közölte: reméli, hogy az ügyészség figyelembe veszi az EJEB döntéseit, és 26 év után igazságot szolgáltat a mártírok családjainak. Szőcs Levente nol.hu 2016. június 2.Visszahódításra váró tisztségek Maros megyébenVÁLASZTÁS – Kelemen Atilla (2004), Borbély László (2008) és Frunda György (2012) után Soós Zoltán a negyedik magyar politikus, aki megpróbálja visszahódítani Marosvásárhelyen a polgármesteri tisztséget a 2000 óta regnáló Dorin Floreától. A tizenhat évvel ezelőtt Fodor Imrét legyőző, több pártban is megfordult, idén függetlenként feltűnő polgármester az ötödik mandátumának megszerzésére készül. A közvélemény-kutatások szerint ő az első számú esélyes, azonban ha a város magyarsága visszanyeri önbizalmát, és összeszedi magát – búcsút intve annak a letargiának, amely jó ideje rátelepedett –, jó eséllyel megfordítható az eredmény, és június 5-étől Soós lehet Marosvásárhely polgármestere. A „házigazda” előnye Marosvásárhelyen, ahol a románság és a magyarság aránya nagyjából egyenlő, idén is ádáz harc dúl a polgármesteri székért. Mint mindig, átszavazások ezúttal is lesznek, azonban sem a felvilágosultság, sem a politikai meggyőződés, sem a békítő szándékú vagy éppenséggel hangzatos nyilatkozat, sem a sokasodó vegyes házasságok tapasztalata nem elegendő ahhoz, hogy megakadályozza az etnikai szavazást. Június 5-én tehát kétesélyes magyar–román „viadal” lesz, amelyet Dorin Florea vagy Soós Zoltán nyerhet meg, a többi román jelölt legfeljebb csak a nem sokat érő „bronzéremért” küzdhet. Dorin Florea startból előnnyel indul: a magyarság aránya 45 százalék alá esett, ráadásul a felmérések szerint a szavazási kedv is csökkent a magyarság körében. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy az elégedetlenségek és az egyre bővülő kudarclista ellenére rosszmájúság lenne azt állítani, hogy 16 éve nem történt változás a városban. Hogy milyen áron, az már más téma. A jelenlegi polgármester és az őt támogató Nemzeti Liberális Párt (PNL) számára nem jelentett akadályt, hogy Florea úgy is részt vegyen a megmérettetésen, hogy korrupció miatt vádat emelt ellene az ügyészség. Bár a párt vezetősége a bűnvádi per miatt nem hagyta jóvá Dorin Florea PNL-színekben való indulását, az elöljáró megtalálta a kiskaput: a polgármester függetlenként száll harcba, a PNL pedig – a látszatra sem adva – nyíltan támogatja. Ezzel szemben Soós Zoltán szinte a semmiből érkezik. Mi több, a fiatal, „alig” négyéves tanácsosi tapasztalattal rendelkező politikusnak komoly küzdelmet kellett vívnia azért is, hogy egyáltalán rajtpozícióba kerüljön. Előbb a nagyágyúkhoz szokott RMDSZ-ben kellett bizonyítania, majd az összmagyar előválasztáson kellett versenybe szállnia néppárti barátja, Portik Vilmos és a civil társadalom képviselője, Barabás Miklós ellen. Közben belülről a vallási meggyőződéséért, kívülről a Maros Megyei Múzeum élén elfoglalt igazgatói tisztsége miatt támadták. Közösségen belüli és kívüli ellenfelei több mint egy éve próbálnak fogást találni rajta – mindmáig sikertelenül. Igaza van viszont annak, aki azt veti a szemére, hogy nem eléggé durva és rámenős. Soós nem Kelemen, Borbély vagy Frunda stílusával küzd, a Floreáéval még kevésbé. Soós Zoltán abban bízik, hogy az emberarcú politikus is nyerhet csatát vagy akár háborút. Egy normális társadalomban mindenképpen. Maşca, aki másabb Az idei meglepetésember Dan Maşca, aki igyekszik megszólítani a románokat és a magyarokat is (ezt megpróbálta négy évvel ezelőtt Smaranda Enache is), és „abszolút” civilként érkezik a politikai pályára. Sikeres vállalkozóként – akit nem az állami szervekkel kötött szerződések éltetnek vagy köteleznek – harmadmagával megalapította a Szabad Emberek Pártját, a POL-t, és belecsapott a közepébe. Tudja, hogy semmi esélye túlszárnyalni Dorin Floreát vagy Soós Zoltánt, okos üzletemberként viszont jövőbe nézően gondolkodik, szeretné megvetni a lábát, majd bennebb és bennebb „kúszni”. Ha ad absurdum holnaptól elvennék a maga kreálta játékszerét, nem esne búskomorságba: az a típusú ember, aki a maga (meg a cége) ura szeret és tud lenni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, akár a mérleg nyelve is lehet a két főesélyes között. A felmérések szerint 5 százalék fölött teljesít, szurkolói szerint pedig akár a tízet is súrolhatja. Függetlenségével, kiegyensúlyozott diskurzusával, a kisebbségek iránt tanúsított tiszteletével számos, az RMDSZ-ből kiábrándult, de a kisebb pártokban alternatívát nem látó magyarnak a szavazatára számíthat. A jelek szerint kétszer akkorát szakíthat Floreától és a románoktól, főként a fiataloktól és az értelmiségiektől. Kelemen Hunor megfogalmazása szerint aki a szlovákiai Most–Híd mintájára létesült vegyes pártra szavaz, annak voksai elvesznek, magyarán nem Maşcát és csapatát, hanem Floreát támogatja. A képlet érvényes fordított esetben is. Újfajta magyar kártya Nem lenne igazán vásárhelyies a választási kampány, ha nem kerül elő a magyar kártya. Míg a ’90-es években és a 2000-es esztendők elején az esélyes román jelöltek nyíltan támadták a város magyarságát és az őt képviselő legnagyobb pártot, Florea és román nemzetiségű kihívói ezúttal európaibb illemszabályok szerint játszanak. Ma már nem divat nacionalista szólamokat puffogtatni, főként azoknak, akik évek óta a multikulturalizmust hirdetik és a harmónia városának nevezik Marosvásárhelyt. Nemcsak Dorin Florea, de Ionela Ciotlăuş (Liberálisok és Demokraták Szövetsége), Sergiu Papuc ( Szociáldemokrata Párt) és Nicolae Nicodim Matei ( Népi Mozgalom Párt) is kínosan ügyel arra, hogy ne bántsa a magyarokat, viselkedésével inkább szavazatokat csaljon ki tőlük. A regnáló polgármester helyett mások, többnyire álnév mögé bújt „talpnyalók” végzik el a piszkos munkát. Legutóbb Aurel Mărgineannak, az Azomureş és a Romgaz villanyszerelőjének személyével gazdagodott a kamuprofil mögé húzódó Facebook-betyárok hada, aki hirtelen megtanult románul és magyarul egyaránt helyesen írni, tanácsi határozatokból bizonyos részleteket idézni és azokkal manipulálni. A „szaki” azzal riogatja a vásárhelyi románságot, hogy gyermekei, miután kénytelenek voltak elhagyni a város visszamagyarosított iskoláit, a Bolyait meg az Unireát, Soós Zoltán megválasztása esetén a művészeti gimnáziumból is az utcára kerülnek. Hasonlóan nyomul a városháza nem hivatalos internetes oldala, a Tîrgumureşeanul.ro is, amely úgy mutatja be a hagyományos utcanevek kifüggesztésére vonatkozó tavalyi tanácshatározatot, hogy aszerint a jelenlegi hivatalos, román elnevezések helyett színmagyar nevek kerülnének előtérbe. Holott mindössze arról van szó, hogy az épületek falán, a tükörfordítás helyett megjelölnék az utcák egykori magyar nevét is. Az RMDSZ által tavaly tavasszal előterjesztett javaslatot egyébként a román tanácsosok többsége is megszavazta, mi több, az Erdélyi Naplónak adott interjúban maga Dorin Florea is azt mondta, hogy ezzel a Strasbourgban és más, vegyes lakosságú európai városokban is használt köztes megoldással rendezné a kétnyelvű utcanévtáblák negyed évszázada terítéken lévő ügyét. Ennek ellenére az említett honlap azzal riogatja a felsorolt utcák lakóit, hogy amennyiben az RMDSZ visszanyeri a polgármesteri széket, az érintetteknek okiratokat kell majd cserélniük saját zsebből. Újabb RMDSZ-cél Egyébként az elemzők és a politikusok is nagyobb esélyt látnak arra, hogy a magyarság a megyei tanácselnöki tisztséget szerezze vissza, miután 2012-ben Lokodi Edit Emőke kénytelen volt fejet hajtani a liberális Ciprian Dobre előtt. A közvetett választási módszer – a megyei tanácselnök személyéről nem a szavazók, hanem az önkormányzati képviselők döntenek – látszólag az RMDSZ-nek kedvez. Amennyiben a szövetségnek sikerül megtartania az egyharmados jelenlétét a képviselő-testületben, egy észszerű politikai alku révén ismét megszerezheti az elnöki széket. A tisztség várományosa Péter Ferenc, aki hosszas polgármesterkedés után egy felvirágoztatott Szovátát hagy maga mögött. Az RMDSZ esélyeit némileg csorbítja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amely önálló tanácsosjelölt-listát állított Marosvásárhelyen, és benevezett a megyei szintű megmérettetésre is. Amennyiben az EMNP-sek nem jutnak be a testületbe, a rájuk adott voksok a közös kosárba kerülnek. Nagy András ismét Szászrégen élére állhat A megye három, majdhogynem színmagyar városában, Szovátán, Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön jóformán még magyar–magyar versenyre sem lehet számítani. A helyzet egyértelmű Segesváron, Dicsőszentmártonban, Marosludason, Radnóton, Nagysármáson és Nyárádtőn is, ahol a magyarság aránya nem teszi lehetővé, hogy a közösség polgármestert állítson. A statisztika Szászrégenben sem sokkal kedvezőbb, ahol a városnak ma már kevesebb mint egyharmada vallja magát magyarnak. A hegedűk városában viszont komoly esély mutatkozik arra, hogy az egyetlen jelölt, Nagy András visszatérjen a 2004 és 2012 között elfoglalt székébe. Ezt csak a románok és a cigányok hathatós segítségével teheti meg, akárcsak nyolc, illetve tizenkét esztendővel ezelőtt. A közvélemény-kutatások alapján egyébként Nagy András a legesélyesebb. Egyrészt a város románságának jelentős része nem felejtette el az RMDSZ tettrekész polgármesterét, másrészt nincs elragadtatva Maria Precup szociáldemokrata elöljáró megvalósításaitól és kommunikációs stílusától. Községi szinten a legnagyobb kihívást a vegyes lakosságú Jedd, Vajdaszentivány, Beresztelke és Maroskeresztúr visszaszerzése, Marosszentanna, Ádámos és Marosbogát megőrzése jelenti. A helyzetet segíti a román pártok versengése, ám ugyanakkor bizonyos településeken bonyolítja a magyar jelöltek sokasága. A Magyar Polgári Pártnak egyetlen polgármesteri széket kell „megvédenie”, a makfalvit. Ha a Küküllő menti községben veszít is, magyar kézben marad a település irányítása. Az Erdélyi Magyar Néppárt 28 településen állított tanácsosi listát, míg 16 településen polgármesterjelöltjük is van. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2016. június 16.Transzilvanizmus reloadedA közös érdek a város minden lakójának érdekét jelenti, mindenki alapvető jogainak betartását. Nagyon szeretném, hogyha ez Marosvásárhelyen így lenne. Csakhogy nincs így. Választások után vagyunk, ilyenkor mindenki értékeli az elért eredményeket. Hol félig tele van, hol félig üres a pohár. Különösen nyomasztó ez a kérdés (mármint hogy félig tele van-e az, ami félig üres?) Marosvásárhelyen, ahol a nemzetiségi arány miatt – ami a félig teliből szintén az egyre üresebb felé halad – az elmúlt öt választás idején a késélen táncolás iskolapéldáit mutatták be a város lakói. Az eredmények értékelése során kétféle vád hangzott el, egyrészt, hogy a magyarok nem tudtak kellő számban megmozdulni, vagyis kiveszett a magyarság-érzés belőlünk, de az is, hogy a probléma gyökere éppen ellenkezőleg, hogy még mindig maradi módon etnikai alapon akarunk szavazni/szavaztatni, ezért rezignált magyar fiataljaink nagy része, illetve aki mégis élni kíván közülük állampolgári jogával, az a román vállalkozót kedveli inkább, mivel azt állította a kampánya során, hogy a nemzetiség nem számít ebben a városban. Megtoldanám én is ezeket a spekulációkat egy kis eszmefuttatással etnikai hovatartozásunkról és annak fontosságáról, és elmesélném egy személyes élményemet arról, milyen érdekes helyzeteket tud produkálni a közéletben az ugyanabban a városban élő közösségek – és személyek – viszonyulása saját nyelvükhöz (kultúrájukhoz). Közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy Erdély területén ember legyen a talpán, aki meg tudja határozni, ki nevezhető származása szerint magyarnak, és ki románnak (vagy szásznak, zsidónak), hiszen ezen a területen a sok évszázados együttlét alatt az etnikai hovatartozás inkább deklaratív tulajdonsággá szelídült: mindenki olyan, amilyennek vallja magát – és az ezirányú toleranciánk általában büszkeséggel tölt el bennünket. Ennek ellenére az erdélyi magyar és román népességről szóló tanulmányokban, amikor a két közösség önmeghatározásáról van szó (milyenek a románok? milyenek a magyarok?) általánosan elfogadott egy alapelv, amely axiómaként kezdettől fogva behatárolja a megközelítés útjait-módjait. Ennek a premisszának megfelelően Erdély lakosságát egymástól független közösségek alkotják, és mindegyik csoport tagjai egy jól körülhatárolható, önálló etnikumhoz tartoznak. Az illető etnikai csoport állandó, változatlan kulturális identitással ruházza fel tagjait. A kultúra és identitás szavak vagy szinonimák mindkét nyelvben, vagy nagyon gyakran együtt használatosak a kulturális identitás kifejezésben. Ebből a perspektívából – hogy az egyén születésétől fogva egy tiszta, természetes módon örökölt etnikumhoz tartozik – jött létre az az áramlat, miszerint az emberek egy-egy ú.n. organikus közösséghez tartoznak. A román és magyar politikai diskurzusban azok a hasonló gyakorisággal használt szintagmák, hogy együttélő népesség, egyének, csoportok, azt mutatják, hogy akik ezzel a beszédmóddal élnek, kizárják a vegyes közösség lehetőségét. Az egymást kölcsönösen kizáró etnikumokból álló, pontosan körülhatárolható népességről szóló elméletekből nyilván az következik, hogy a transzilván kulturális identitás egymással nem interferáló halmazokból áll, mivel az egyének kulturális identitásukat kizárólag etnikai identitásukból eredeztetik. Ez a szemlélet – amely csakis az egyetlen csoporthoz való tartozást fogadja el – nem veszi figyelembe a vegyes etnikai csoportok esetét (diaszpórában, szórványban vagy vegyes házasságokban), és nem foglalkozik kulturális identitásuk bonyolult problémájával. Az elméletnek két problematikus eleme van: először is elég nehéz egy egyén etnikai identitását meghatározni, másrészt pedig a kulturális identitást az illető személy etnikai hovatartozásából eredeztetni még nehezebb olykor. Az esetek többségében nem lehet világos kategóriákat megállapítani, mert ezek rokoni kapcsolatoktól, születési helytől, anyanyelvtől, állampolgárságtól, vallástól, neveltetéstől, életkortól stb. függően különböznek, és számtalan variáció lehetséges ráadásul. Az erdélyi multikulturális kontextusban nem is feltételezhető, hogy az egyének egy teljesen homogén etnikai közösséghez tartoznak, és hogy ebből lehetne identitásukat levezetni. Éppen ezért a kulturális identitásokat sem lehet úgy leírni, hogy ezek egymás mellett élnek, belül egységesek és a külvilág felől jól láthatóak a körvonalaik. Mivel ez Erdély esetében nyilvánvalóan nincs így, sokféle elmélet született annak érdekében, hogy az itt kialakult nyelvi, de főként kulturális helyzetet modellezni lehessen. Ilyen elmélet volt a XX. század első felében, főként a két világháború között (amikor az erdélyi magyarok kisebbségbe kerültek) a transzilvanista irányzat, amely nyelvi és vallási toleranciát hirdetett. A kor nagy kulturális személyiségei ennek az irányzatnak a szellemében éltek és alkottak. Valós, hatékony interkulturális kommunikáció zajlott, amely egyaránt tiszteletben tartotta a másságot és hasonlóságot, a különlétet és az interferenciákat. (Most természetesen a kultúráról beszélek, nem a politikáról.) Számos szellemi kapocs jött létre akkoriban a különböző közösségek között. A mód, ahogyan az egyik nép képe megjelenik a másik irodalmában és művészetében, ahogyan egyes témák ismétlődnek itt is, ott is, a művek közös vonásai, a kölcsönhatások, a narráció hasonlósága, az irodalmi hőstípusok megalkotása, mindez nyilvánvalóvá teszi ezt az egymásrahatást, ami mélyrehatóan befolyásolta a román és magyar közösség kulturális identitását abban az időben. Bár a transzilvanizmust gyakran bírálják provincializmusáért, izolacionizmusáért és másság-kultuszáért, ez az irányzat mégis nyújt néhány fontos támpontot az erdélyi magyar (kulturális) identitás sajátosságainak a megfogalmazásához. Ennek az identitásnak több összetevője van, vitathatatlanul közéjük tartozik a nyelv is. A többi komponens viszont a többnyelvű társadalomban való szocializálódás tapasztalatából ered, ebben a folyamatban felhalmozódik egy közös ismeretanyag azzal a népességgel, amellyel a közösség a maga területét megosztja (vagyis a román lakossággal), és ezek az ismeretek viszont nem közösek azzal a népességgel, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, de egy másik társadalomban, másik területen szocializálódott (a mi esetünkben Magyarország területén). Ennyit arról, hogy mint olyan ember, aki hiszek a transzilvanista elvekben, elméletben mennyire egyetértek azzal, hogy Marosvásárhelyen nem kellene etnikai alapon való szavazásra biztatni az embereket, hiszen a ránk (erdélyiekre) jellemző tolerancia azt diktálja, hogy bárki a választás nyertese, közös helyi érdeket fog képviselni, nemzetiségi (kulturális) hovatartozásától függetlenül – úgy értem, nemcsak a magyarok tudnák elfogadni a román nyertest, hanem a románok is a magyart. Ha úgy alakul. És most következik a tapasztalatom arról, hogy hogyan fest ez az elmélet olyan helyzetekben, amikor nyilvánvaló a közös érdek. A tavalyi év utolsó hónapjaiban zajlott a 2021-es Európa kulturális fővárosa címért való pályázás első fordulója, amelyben Marosvásárhely is részt vett. A pályázatot a megyei tanács és a helyi önkormányzat által kijelölt bizottság készítette, az elbíráló grémium előtti védésére pedig a város kulturális életének néhány képviselőjét kérték fel. Nem mennék bele annak fejtegetésébe, hogy ez miért történt így, és mekkora hiba volt a különbségtétel a pályázat előkészítői és védői között. Mindenképpen megtiszteltetésnek éreztem, hogy tagja lehettem annak a csapatnak, amely a város multikulturális voltát szemléltetendő, olyan személyiségeket vonultatott fel, mint Smaranda Enache, Gáspárik Attila, Alina Nelega, Raed Arafat és Rudi Moca. A pályázatot és ennek a zsűri előtt való bemutatását tehát két teljesen különböző csapat végezte. Mi a bukaresti zsűrizés előtt néhány nappal kaptuk kézhez a megvédendő anyagot, amelyen már nem lehetett módosítani. Így találtam szemben magam azzal a ténnyel, hogy a multikulturális Marosvásárhelyet potenciális kulturális fővárosként bemutató terv nem a Bernády György által emelt, az egész Kárpát-medencében kiemelkedő szecessziós épületegyüttesre, a Kultúrpalotára és a Városházára, a település polgárosodásának és nagyvárossá válásának szimbólumára alapozták, és még csak nem is a Vár vagy esetleg a Teleki Téka és a Bolyai líceum épülete által határolt régi városközpont hangulatára. Marosvásárhely és vonzáskörzetének történelme ebben az elképzelésben 1990-nel kezdődött. Kifelejtették azokat a diákokat is, akik önkéntesként valóban évek óta dolgoznak a Nemzeti Színházban, és helyettük a megyei önkormányzat elnöki irodájában rajzolgató gyerekek illusztrálták a felnövekvő, művészetek iránt érdeklődő ifjúságot. Megtudtam a pályázatból, hogy a vegyipari kombinát fontos kulturális központként szerepel a tervek között, ugyanis a vállalat vezetősége felajánlotta több (épp használaton kívüli) épületegységét különböző tevékenységekre, kulturális fővárosként az egyik óriási kéményét repkénnyel fogjuk befuttatni, a másikat pedig graffiti-versenyek lebonyolítására használjuk majd. Jóhiszemű embernek gondolom magam, de azért még nekem is vannak elképzeléseim arról, vajon milyen érvekkel lehetett meggyőzni a projektkészítőket arról, hogy Marosvásárhely szégyenfoltját, amely olyannyira károsítja a város lakóinak az egészséget, hogy egy frissen elfogadott törvény szerint állami engedéllyel hamarabb mehetünk nyugdíjba miatta, egy kulturális főváros-pályázatban fő fejlesztési pontnak nyilvánítsák. Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor kiderült, a pályázatot angol nyelven kell bemutatnunk, mert ez állítólag előnyös megvilágításba helyez bennünket, jó pontokat szerez a versenycsapatokkal szemben. Mivel Rudi Moca csapattársunk nem tudott angolul (induláskor ez a feltétel nem hangzott el), így a pályázatot író megyei önkormányzati csapat úgy döntött, kizárja a védésből, és helyette egy vadidegen (azt hiszem, francia) úriembert kértek meg, mutassa be az – egyébként dicséretes módon – szép számban felsorakoztatott roma programterveket. (Mondanom sem kell, mindenki tudja, a tényleg multikulturális, tényleg sajátosan erdélyi Marosvásárhely pályázata kiesett a versenyből, nem került be a legjobb négy közé.) Összefoglalásképpen: igen, én is hiszek abban, hogy egy város fejlesztésében a közös érdek az, ami áthidal minden más érvet, beleértve az etnikai megfontolásokat is. De ugyanakkor abban is hiszek, hogy ebben a közös érdekben annak is benne kell lennie, hogy elismerem és büszke vagyok a másik nyelvű kultúra képviselőinek múltbeli, jelenlegi és eljövendő teljesítményére, mert a magaménak tudom érezni azt is. Az etnikai szavazásnak véget lehet vetni természetesen, de hova tegyem azt a tényt, hogy az éppen leköszönő megyei tanácselnök olyan összefogást javasol a megyei önkormányzatban, amely megakadályozná, hogy a legnagyobb frakció, amely történetesen a magyaroké, elnököt állíthasson? A közös érdek a város minden lakójának – nemzetiségi hovatartozás nélkül – érdekét jelenti, mindenki alapvető jogainak betartását (értem alatta például az egészséghez való jogot is). És igen, nagyon szeretném, hogyha ez Marosvásárhelyen így lenne. Csakhogy nincs így. Kós Anna Transindex.ro 2016. július 26.Sokszemszögből a menekültválságrólTanácskozás Székelyhodoson Európa nem volt felkészülve a kontinenst elárasztó tömeges menekültáradat fogadására, ami a jelek szerint egyhamar nem fog megállni – hangzott el azon a háromórás értekezleten és megbeszélésen, amelyet Ne bántsátok a feketerigót! címmel a székelyhodosi művelődési házban tartottak az Európa országait és az országokon belüli lakosságot is megosztó válsághelyzetről, amit a migráció okoz. A megbeszélés annak a találkozónak a programjában szerepelt, amelyen a vendéglátó Székelyhodos község hivatalos képviselői mellett részt vettek a magyarországi testvértelepülések, a Bács-Kiskun megyei Géderlak, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szegi és a dél-franciaországi Venerque küldöttségei. A megbeszélés meghívott előadója Smaranda Enache, a Pro Európa Liga elnöke, Szokoly Elek politológus, Szénégető István római katolikus lelkész volt. A tanácskozáson, amelyet Balássy András, az Európai Unió támogatását élvező projekt felelőse szervezett, Haller Béla tanár tolmácsolta magyar és francia nyelven az előadók és hozzászólók gondolatait. Európa nem volt felkészülve a menekültáradat fogadására, ezért nehéz egyértelmű erkölcsi választ találni az új kihívásra – fogalmazta meg magyar és francia nyelven elmondott előadása kezdetén Smaranda Enache, aki bemutatta az általa vezetett Pro Európa Liga tevékenységét. Amikor Románia és Magyarország belépett az Európai Unióba, vállalta az európai értékeket. Ennek ellenére az országok között és az országokon belül kialakuló ellentétes vélemények olyan súlyos kérdéseket vetnek fel, amelyek megkérdőjelezik a kontinens jövőjét. Nyugat-Európában sok évvel ezelőtt be kellett fogadni a gyarmatokról érkező és más kultúrát képviselő személyeket, ezért ezeknek az országoknak nagyobb gyakorlata van a másság elfogadásában. A jobbára diktatúrában élő kelet-európai országoknak nincsen tapasztalata ezen a téren, és a mobilitás kultúrája is más, hisz a diktatúra idején még a nagyvárosokban való letelepedést is lehetetlenné tették. A válaszadást az is megnehezíti, hogy nem látunk tisztán a migránsválságban, nem lehet tudni, hogy mennyi a valódi menekült, hány terrorista érkezik a migránsokkal, mennyire veszélyes vagy sem a helyzet, s ebben sem a politika, sem a sajtó nem segít, mivel mindenik fél a saját érdekében próbálja bemutatni a történéseket. Az igazság az, hogy félünk az iszlám vallás híveitől, akik másképpen gondolkoznak és viselkednek, mint a keresztények, de milyen kereszténység az, amely nem fogadja be a bajban levőket? – tette fel a kérdést az előadó, aki a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok, a másság elfogadása mellett foglalt állást. Tavaly nyártól emberek tömege lepi el Európát. Mi és miért történik? Ennek így kell lennie, vagy egy veszélyes játék zajlik körülöttünk? – tette fel a kérdést és biztatott árnyalt gondolkodásra vitaindító szavaival Szénégető István római katolikus lelkész. Majd a Máté evangéliumából vett idézettel válaszolt is: "legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok". Aki bajban van, azzal együtt kell érezni, fel kell emelni, be kell fogadni, ahogy erre Ferenc pápa is példát mutatott, de az okosságot illetően Hunyadi Jánosra hivatkozott, aki az iszlám híveinek azt mondta, hogy gyertek be a kapun, de úgy, ahogy én mondom. A nagyhatalmak bűnösek abban, ami a Közel-Keleten történt. Merkel asszony magatartásának mélyén a német bűntudat rejlik, ugyanakkor gazdasági megfontolások vezérelték, amikor utat nyitott a bevándorlóknak – mondta többek között Szokoly Elek. Bár az egyéni bevándorlást tudta kezelni, Európa nem volt felkészülve olyan tömegek érkezésére, amelyekben nehéz felfedezni, hogy ki a migráns és ki a menekült. A probléma az, hogy a tízparancsolaton alapuló értékrend a migránsok számára ismeretlen, ezért a nagy kérdés az, hogy Európa képes lesz-e őket integrálni. A menekültáradat ugyanis nem áll le, a nagy gazdasági, környezeti válságok újabb tömegeket fognak eredeti lakhelyükről kimozdítani. Feltevődik tehát a kérdés, hogy a humanitárius jellegen túl gazdasági, politikai szempontból hogyan lehet kezelni a nagy népvándorlást, amely a jövőben folytatódni fog. Szokoly Elek úgy ítélte meg, hogy a sokak által megmosolygott Huntington-elmélet, amely szerint a nyugati demokrácia elterjedése és térhódítása helyett a különböző kultúrák és civilizációk összecsapásaira kell számítanunk, működőképessé válik, és a történelemben megismétlődhet, ami a görög- római civilizációval a vandálok térfoglalása nyomán történt. Hozzászólásában Jacques Breton nyugalmazott francia mérnök, a venerque-i küldöttség tagja azt hangsúlyozta, hogy országa mindig befogadta a különböző nemzetek, a spanyol köztársaságiak, az 56-os magyarok, a vietnami háború menekültjeit. Mivel a globális felmelegedés következtében feltehetően 80 millió lakost kell elköltöztetni ahhoz, hogy a hatmilliós Franciaország helyet adhasson a menekülteknek, hosszú távú politikai előkészítő akcióra van szükség. Európa meg kell erősítse határait, ezért támogatni kell a határországokat, de a szolidaritásról nem lehet lemondani, a háborús menekülteken minden országnak a saját lehetőségei szerint segítenie kell, s egyéni felelősség, hogy a félretájékoztatás mögött meglássuk a valóságot – mondta többek között Hélene Breton, Venerque volt polgármestere. Fontos a különböző kultúrák találkozása, ezért fogad rendszeresen fiatalokat a világ különböző országaiból Francoise Grebille, a Venerque–Hodos Baráti Társaság vezetője, aki szerint azok a fiatalok, akik megismerik egymást, nem fognak a másikra lőni. Elhangzott, hogy különbséget kell tenni a gazdasági bevándorlók és a valós menekültek között, továbbá, hogy az utóbbi idő terrorakcióit elkövetők már Franciaországban születtek és nevelkedtek. A magyar fél képviselői kritikusabban fogalmazva azt hangsúlyozták, hogy érvényes iratok nélkül nem kellene beengedni senkit az unió országaiba. Európában 150 évig török, 400 évig osztrák gyarmat volt Magyarország. Annak ellenére, hogy évszázadokon át védte Európa határait, Nyugat-Európa, amely sohasem támogatta, most azt várná el, hogy egy magyar lakos háromhavi keresetét, azaz 1.500 eurót költsenek azokra a migránsokra, akiket az országra akarnak kényszeríteni. Elhangzott, hogy a belpolitika terén is ütköznek a vélemények, ugyanis a baloldal, amelynek képviselői a 2004-es népszavazást megelőzően a határon túli magyaroktól féltették a magyarországi munkahelyeket, most a más kultúrát képviselő migránsok befogadása mellett kardoskodnak. Ami ma Európában történik, annak a világ különböző övezeteiben gerjesztett háborúk az okozói, ami jó üzletet jelent egyes országoknak. Azt kellene elérni, hogy a háborúk megszűnjenek, s a menekültek hazatérhessenek újra felépíteni a hazájukat – hangzott el két hozzászólásban is. A rendezvényt szervező Balássy András egy 1992-es történettel zárta a vitát. Amikor hosszas és nehézkes utánajárás nyomán végre kijutott Franciaországba, az első éjszaka az állomáson ellopták a pénzét és iratait. A francia rendőrség pedig, amelyhez segítségért fordult, a menekültválság kapcsán sokat emlegetett segítőkészség helyett kiutasította az országból, iratok nélkül feltette az első vonatra, és hazaküldte. Ehhez képest jó tudni, hogy ma már sokkal nyitottabbá vált Európa. A megbeszélés célja az volt, hogy kiderüljön, mennyire másképpen gondolkodunk. A különböző szempontokat megismerve tudunk közeledni, jobban megérteni egymást – fogalmazott Balássy András, amit Barabási Ottó polgármester azzal egészített ki, hogy akár a megoldást is meg lehetne találni. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2016. október 3.Transzszilvanizmus és nemzeti közösségek – elmélet és gyakorlatKisebbségi szeminárium a Bernády Házban Pénteken a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezésében került sor a Transzszilvanizmus és nemzeti közösségek – elmélet és gyakorlat című kisebbségi szemináriumra, amelyet az alapítvány több mint másfél évtizede évente megszervez. Az előző évi szemináriumsorozat célja konstruktív kommunikációs felület biztosítása volt a többségi és a kisebbségi társadalom képviselői számára a múlt eseményeinek kiértékelésére és közös jövőkép megalkotására. Ennek folytatásaként az idei szeminárium témája a regionalizmus és a régiók nemzetiségi jellemzői, illetve ezen belül a transzszilvanizmus és a nemzeti közösségek volt. A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Gabriel Andreescu egyetemi tanár, politológus, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Amet Aledin államtitkár (Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala), Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Pîrvulescu Cristian egyetemi tanár, a Pro Democratia elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Sigmirean Cornel történész, egyetemi tanár, Vincze Lóránt, a FUEN elnöke, Novák Zoltán történész, Borbély László képviselő, az alapítvány elnöke és a hazai nemzeti kisebbségek, illetve kisebbségi szervezetek képviselői. Markó Béla a nemzetállam fogalmára és elvére, a nemzetállami törekvések egyre erősödő tendenciájára figyelmeztetett, majd miután felidézte a rendszerváltás utáni időszak kisebbségi vonatkozású eseményeit, rámutatott, hogy bár nem képezi sem hazai, sem európai szinten közbeszéd tárgyát, a transzszilvanizmus témája mindig időszerű. Arról is beszélt, hogy a 2018-ban sorra kerülő, a román nemzetállam létrejötte századik évfordulójának előkészületeiből nem derül ki, hogy mi lehet a tartalma ennek az évfordulónak, és a komoly elemzés szándéka sem, ami a román–magyar együttélést jelenti. Amet Aledin tatár nemzetiségűként az anyanyelv, a vallás és a nemzeti hagyományok, illetve a nemzeti identitás megőrzésének és egy közös kisebbségi törvény fontosságáról beszélt. Gabriel Andreescu szerint a román hatalom és politikum a transzszilvanizmust Székelyfölddel és az autonómia úgymond veszélyével mossa össze, és ez a folyamatosan visszatérő téma maximális nemzeti feszültséget kreál. Vincze Lóránt európai szempontból közelítette meg a kisebbségvédelem problematikáját, Cristian Pîrvulescu az illiberalizmus térnyerésének veszélyeire hívta fel a figyelmet, Cornel Sigmirean a román nemzettudat erdélyi vonatkozásairól beszélt. Smaranda Enache a Népújságnak nyilatkozva fontosnak tartotta, hogy szóljon a transzszilvanizmus politikai dimenziójáról is, megemlített minden olyan kezdeményezést, ami az utóbbi 25 évben történt Romániában, főleg a civil társadalom részéről, a magyar közösség részéről a regionalizáció témájában. "Elég kellemetlen megállapítani, hogy nem sikerült kimozdítani a holtpontról a regionalizációs folyamatokat, és hogy a transzszilvanizmusról, a regionalizációról szóló diskurzus mindig válságban volt, mert a szecesszióval hozták kapcsolatba. A délszláv válság idején, de most is, amikor a geopolitikai helyzet nagyon nehéz, és Oroszországnak új ambíciói vannak, az Európai Unió pedig nem talál megoldásokat, a regionalizációról beszélni nehéz, mert a nemzetállamok az autoritárius utat szeretnék újra követni." Horváth István statisztikai adatokkal próbálta érzékeltetni, Novák Zoltán történelmi szempontból elemezte a transzszilvanizmus fogalmát. Borbély László a tanácskozást követően kijelentette, folytatni kívánják a szemináriumsorozatot, azt tervezi, hogy a regionalizmus, transzszilvanizmus témájába bevonja a többi történelmi régió – Moldova, Havasalföld, Bukovina, Partium stb. – képviselőit, "hátha tovább tudunk lépni". A Bernády Alapítványon keresztül megpróbál egy olyan keretet biztosítani ennek, ami nemcsak évi egy szemináriumot jelentene, hanem sokkal több megbeszélést, amelybe be kell vonni a többi régiót is, ahová mindenki "jönne a saját hozzáadott értékével, amivel egy kicsit átalakíthatnánk a közbeszédet". Véleménye szerint nem többnapos szemináriumokra lenne szükség, "ahol lenne időnk ebben a rohanó társadalomban egymás szemébe nézni, megismerni egymás értékeit, és a székely zászló nem keltene senkiben gyanút, hogy itt valaki valami rosszat akar". A Népújság felvetésére, hogy ezeken a szemináriumokon mindig olyan személyiségek vesznek részt, akik egyet akarnak, egyetértenek, ugyanazokat vagy hasonló demokratikus elveket vallanak, viszont azokat, akik ellenzik ezeket az elveket, még nem láttuk ezeken a rendezvényeken, Borbély kijelentette: – Ez így van, nyitni kellene a politikum felé, csak persze most megint kampány előtt vagyunk. Be kell vonni a politikumot, ezért is szeretnénk kiadni ennek és a két előző szemináriumnak az anyagát egyelőre román nyelven, és ezt próbálnánk szórni, hogy olvassák el, és értsék meg, hogy miről van szó. Utána bevonni lépésről lépésre a politikumot, ami nem lesz egyszerű dolog, mert, amint látjuk, nem csak Romániában lelhető fel az intolerancia, a másság elutasítása. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
